Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az emberi lélek pokla, avagy a hit elvesztése

2010.03.06

 

 

Az emberi lélek pokla, avagy a hit elvesztése

 

 

 

Önismereti tanulmány, saját lelki megtapasztalás alapján

 

 

 

 

 Mindig is őszintén, teljes szívemből sajnáltam azokat az embereket, akiknek sosem volt hitük, vagy esetleg valamilyen okokból kifolyólag – ki tudja miért? – elvesztették azt. Talán már ők maguk sem tudják, de valahogyan, valamikor megtörtént. Ezt akkor még csak észre sem vették. Talán azért lehet mindez, mert bizony nem hirtelen történik meg, hanem nagyon lassú folyamat.

 

 Van úgy – általános esetben – hogy az ember hisz valamiben. Akár egy felsőbbrendű hatalom létezésében, akár a csodákban vagy mesékben, akár természetfeletti dolgokban, tehát legyen az épp az Isten, a Mikulás vagy netán az ufók.

Egészséges ember hisz még mindezeken kívül több más dologban is, így például legfőképpen önmagában, amely pedig együtt jár egy megfelelően megalkotott, ideális esetben önműködően kialakult pozitív gondolkodásmóddal és jövőképpel. Az ember általában hisz mindenek előtt a saját jövőjében. Az önmagunkba vetett hit nagyon fontos! Ez magabiztosságot ébreszt a személy tudatában, vagy épp ez a biztonságérzet és megfelelő lelki egyensúly eredményezi azt a pozitív jövőképet az emberben, amelyet elképzel vagy tervez saját magának. A lényeg, hogy a lelki egészség egyik fontos ismérve az önmagunkban való sziklaszilárd és megingathatatlan hit. Úgy gondolom, ez alaptulajdonságunk már születésünk óta. Ez a norma, hiszen ez úgyszólván belénk van kódolva.

 

 Életünk folyamán utunkba kerülhetnek kisebb-nagyobb akadályok – és ezek biztosan fel is bukkannak - ,amelyek megoldása csakis ránk vár, majd az így látóterünkbe került akadályokból eredő problémák feldolgozása teljességgel tőlünk függ. Azt mondják – nagyon is helyesen – hogy a problémák nem azért vannak, hogy megfutamodjunk előlük, hanem hogy megbirkózzunk velük, leküzdjük őket, és felülkerekedjünk rajtuk. Csakis a mi dolgunk, hogyan és miképpen oldjuk meg ezt. De bármi is történjék, végül mindig túl kell lépnünk rajtuk.

 Előfordulhat azonban, hogy az ember mindennapjai olykor lelki megpróbáltatásokkal járnak, amelynek hatására ez a bizonyos önmagunkba vetett hit kissé meginogni látszik. A lélek néha megfárad, ha elmaradozik a mindennapi szellemi táplálék is, amikor kicsit ritkábban érnek bennünket a hétköznapokban pozitív élmények.

 

 

 A mindennapi stressz előbb-utóbb felgyülemlik az emberben, ha nem tudja azt megfelelően kezelni magában, vagy ha nem tudja elegendően kompenzálni valamiféle pozitívummal. Bizonyos külső és belső hatások eredményeképpen lehúzó erők kezdenek munkálkodni a bensőben, méghozzá egyre gyakrabban, mind erőteljesebben. Ezek a negatív hullámok pedig kedvezőtlenül befolyásolják az emberi lélek egészséges és kiegyensúlyozott működését. Mindez pedig legtöbbször – látszólag - az ember önhibáján kívül keletkezik. Ezek általában egyszerű, hétköznapi dolgok csupán, amelyekkel akár nap mint nap szembesülhetünk a hétköznapok zajos forgatagában. Bár korántsem ártalmatlanok és sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk nekik, mint szeretnénk. Ezek a kulcsai a lelki szenvedéseinknek, amely később komolyabb lélektani problémákat idézhetnek elő. Ha úgy tetszik, ezek bizony egyenesen a saját lelki poklába süllyesztik az érző embert. Az efféle lélektani negatívumok elhatalmasodása taszítják le egyre mélyebbre, alig észrevehetően, míg aztán egyszer csak kiutat sem lát a saját problémái megoldására. Legalábbis nem tudja észrevenni a kiutat, hiszen a borongós elme csupán a homályban tapogatózik, sötéten látja a világot, és szépen lassan, végső elkeseredésében elveszíti a hitét mindenben, amelyben korábban hitt, így végül már önnön magában is!

 

 Miközben éli az ő hétköznapi kis életét, próbál boldogulni valahogy az élet kavalkádjában, észrevétlenül a valós élet alig észlelhető gyötrelmes, zárt világába szivárog a tudata, ahonnan sokkal nehezebb szabadulni, mint megérkezni. Talán eleinte senkiben sem tudatosul igazán, hogy az egykori pozitív kisugárzású, életigenlő, optimista gondolkodásmód lassacskán pesszimizmusba vált. Elveszettnek, szerencsétlennek, csalódottnak, reményvesztettnek érzik magukat, akik előtt már igen halványan tűnik fel bármiféle jövőkép, amelyről nem is olyan rég még aktívan álmodoztak, és reményteljes terveket szőttek.

Aki eddig eljut, sajnos egyre kevésbé hisz már bármiben is. A jó szerencsében sem tud már bízni, és már-már el is dönti magában, hogy ő bizony nem is érdemli meg a boldogságot. Nem lát kiutat a problémák labirintusából, aminek hatására fel is adja a küzdelmet és beletörődik tragikusnak ítélt sorsába. Így kerülhet bárki a valós életben egy legbelső pokolba, elméjének, lelkének legmélyebb, legsötétebb vermébe, ahonnan nemigen láthat egykönnyen bármiféle kiutat.

 

 Hogy valójában milyen dolgok is vezethetnek el idáig?

Nos, sok minden, pontosabban a pszichét érő sok-sok negatívum összessége.

Így például a sorozatos kudarcok, a csalódások, a megvalósítatlan álmok, valóra nem váltott vágyak, az elkeseredettség, a kilátástalanság, az elutasítás, és a kínzó önmardosás…

Magyarán szólva szinte minden olyan eset ide tartozik, amikor folyton csak falakba ütközünk, és elháríthatatlannak látszó akadályok gördülnek az utunkba, melyek aztán előbb-utóbb el is veszik a kedvünket a további küzdelemtől és a megoldásra való törekvéstől. Tehát igazából olyan hétköznapi dolgokról, egyéni tudatállapotokról és a tudati síkokon történő megtapasztalásokról van szó, amelyek bármelyikünket érhetnek, és feltehetően érnek is bennünket olykor-olykor a mindennapok stresszhelyzetekkel telített sodrásában. Ha erősek vagyunk és persze lelkileg edzettebbek, akkor viszonylag könnyedebben át tudunk libbenni rajtuk és átvészelhetjük a nehezebb időszakokat, ám a depresszióba süllyedő emberek már önmagukat is sajnálják. Ha valaki elérkezik az önsajnálat mardosó állapotába, addigra már észrevétlenül és öntudatlanul bele is sétálhat abba a csapdába, amelyet ördögi körnek is szoktunk nevezni, ahonnan pedig nagyon de nagyon nehéz, csaknem lehetetlennek látszó feladat kikecmeregni.

Ám mégis van kiút ebből a gyötrelmes helyzetből, mint mindenből. Feltehetőleg ez is egy tanulási folyamat részét képezi, amely lehet akár automatikus, lehet önszuggesztiós folyamat, vagy pedig tanulható tulajdonság. A kulcsszó itt természetesen nem is lehet más, mint az úgynevezett szemléletváltozás.

 

„Segíts magadon, Isten is megsegít!” –tartja a mondás.  

Mit is jelent ez tulajdonképpen?

Ez bizony elsősorban az önmagunkban való hitről, a meggyőződésről szól. Azt az üzenetet hordozzák e szavak, hogy sose adjuk fel, reménykedjünk a jóban és szívvel lélekkel higgyünk is benne. Méghozzá kitartóan, bármi is történjék. Ha így teszünk, előbb-utóbb azt vesszük majd észre, hogy lassanként megoldódnak felgyülemlett problémáink és kitartó próbálkozásainkat, küszködéseinket, törekvéseinket és céljainkat végül majd siker koronázza. Ezzel együtt teljesen vissza is nyerhetjük a hitünket akár egy fölöttünk álló segítő erőben, sőt, saját magunkban is.

 

Ahhoz pedig, hogy erőt merítsünk a legkritikusabb pillanatokban, amikor esetleg szükségünk van rá, hogyha érezni véljük esetleg magunkban, hogy néhanapján összecsapnak a hullámok a fejünk felett, vagy netán már bele találnánk süppedni a saját elménk poklának tátongó mocsarába, akkor próbáljuk előszedni a pozitív aranytartalékainkat a legbensőbb énünkből. Halásszuk csak elő magunkból azokat a már rég elfeledettnek hitt emlékeinket, amelyek jóleső érzésekkel töltenek el bennünket, és azokat a pillanatokat vagy emlékkép-töredékeket, amelyek miatt kellemesen érezhetjük magunkat, amelyek olykor akár még egy kis mosolyt is csalhatnak az arcunkra. Ezek a picinyke örömteli pillanatok talán kiutat mutathatnak a leggyötrőbb sötétségből is, hiszen megcsillantják a rég elfeledettnek hitt remény sugarát.

 

Ne is várjunk tovább a „sült galambra”, hogy majd egyszer esetleg magától a szánkba repüljön. Nem mindig célszerű tehát, ha más forrásból várjuk a megoldást a problémáinkra. Bármiképpen is, de végül mindig rá kell jönnünk arra felemelő igazságra, hogy a kulcs bennünk rejlik. Hiszen mi magunk vagyunk a titok nyitja. Csupán fel kell ismernünk ezt a tényt és el kell fogadnunk. El kell hinnünk, magunkba kell táplálnunk, hogy képesek vagyunk rá, mert az erőnk megvan hozzá… ezzel az erővel születtünk… belénk van kódolva. Még akkor is így van, ha ezt néha nem is látjuk meg kellőképpen. Ha úgy éreznénk, hogy nincs erőnk elménk poklának lehúzó erejével szembeszállni, akkor merítsünk erőt saját szellemi tartalékainkból, melyek mindig ott állnak készenlétben, és csak arra várnak, hogy aktivizálódjanak.

 

Úgy tartják a bölcs emberek, hogy a fényt leginkább úgy látja meg a szem, ha már szembesült a sötétséggel is. Le kell tehát néha ereszkednünk ahhoz a pokol kénköves tornácára, hogy emberi lelkünk megtapasztalhassa újra a reményt, a fényt, a hitet és a földi mennyországot…

 

 

 

 

2010-03-06

 

Tamás Károly

Altus (Live Jan26, 2008) - The Grey Horizon

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

gyönyörű

(Glória, 2012.06.09 20:16)

Ez gyönyörű volt .... :)
Jó volt ilyeneket olvasni, csak azt nem tudják az emberek, hogy hogyan kezdjék el ezt az egészet....

kamilla@agatics.com

(Kam, 2011.06.02 12:59)

tudod Tom, a leirtakat maxima osztom én magam is. Igy élek, és megpróbálom mindig tovább is adni annak, aki csügged. Hogy csak ismerjük fel a problémákat, és higyjünk önmagunkban. Apránként, lépésről lépésre haladva nyerjük vissza a hitünket önmagunkban és a világban. Ugyanakkor most már 44 éve küzdök hiába...nem akarom elhinni,hogy vesztes vagyok, de mégis:szerinted meddig tarthat ki az ember?