Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Bubus

2014.04.25

Minden gyerek fél valamitől. Sokszor azt sem tudni, mitől. Meglehet, hogy csupán az ismeretlentől. Félünk szinte mindentől, ami idegen számunkra. Amit nem ismerünk, az sokszor félelmet kelthet bennünk. Talán azért, mert nem áll az ellenőrzésünk alatt, nincs hatalmunk fölötte, nem befolyásolhatjuk. És főként azért, mert nem tudjuk, mivel állunk szemben. Félelmeinket olykor egy rég elfeledettnek hitt emlékhez, egy rögződött benyomáshoz, vagy érzésekhez kötjük. Aztán nevet adunk neki.

 

1977.  – Angyal

 

A kis Charlie kétévesen már önállóan kijárt a kiságyból. Leleményesen kiszedett egy rácsot, aztán amikor azt hitte, senki sem figyeli, kimászott az ágyból, és szabadon lófrált, amerre csak kedve tartotta. Sosem szeretett a szüleivel aludni, jobban érezte magát a kiságyban, amit körbepakolt a játékaival.

 

Az egyik éjjel felriadt álmából. Nem tudta, miért. Sötét volt a szobában, mindenki aludt. Megmagyarázhatatlan félelem kerítette hatalmába. A kimászott a kiságy rácsai között, és a sötétben tapogatózva totyogott a közeli ágyhoz, ahol a szülők aludtak. Tudta, hogy csakis ott lehet biztonságban. Felküzdötte magát az ágyra, és borzongató érzésektől hajtva mászni kezdett alvó szülei közé.

 

Hirtelen egy kéz szorítását érezte a bokáján, ami a lábánál fogva húzni kezdte vissza, lefelé az ágyról. A kisfiú ijedtében felsírt. Szülei gyereksírásra ébredve azonnal villanyt kapcsoltak.  

- Mi történt, kisfiam? – kérdezte az anya.

- Megfogta a lábam – mondta zokogva Charlie. – Húzott vissza… le az ágyról…

- De hát kicsoda? Látod, nincs itt senki.

- Egy angyal volt…

- Biztosan csak álmodtál – próbálta megnyugtatni az édesanyja.

A kisgyerek csak annyit tudott, hogy valami olyan dologtól félt, amit nem ismert. És nevet adott neki.

 

***

 

1978. – Csillár az égen

 

Charlie egy éjjel azt álmodta, hogy az éjszaka sötétjében odakint állt, a csillagos ég alatt. A kertben bóklászott, és csak a hold tompa fénye világította meg az udvart. Nem tudta, mit keres ott egyedül. Lassan elindult visszafelé, a házba. Első tétova lépései közben felnézett az égre, és meglepő látvány tárult elé.

Világító, tányér formájú, kerek tárgyak ereszkedtek alá, melyek egymás után tűntek elő az égből. Mindegyik lebegő tárgy közepén egy erős fényforrást látott. Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha egy szobában lenne, és csupán néhány lámpást látna; mintha csillárok lógtak volna az égből.

Egyre több jelent meg belőlük a kisfiú fölött, és szépen, sorban ereszkedtek lefelé, majd megállapodtak egy bizonyos magasságban. Aztán véget ért az álom, és Charlie felébredt. Ám ez az álom valamiért sokáig megmaradt az emlékezetében. 

 

***

 

1979. – Bubus a szekrényben

 

A négyéves Charlie-t újabb sokkoló élmény érte egy ruhásszekrényben. Szülei dolgozni mentek, a nagymama vigyázott rá. A kisfiú sokáig sírt, és nem tudta abbahagyni, bárhogy is próbálta. Csak a szülei után sírt. A véget nem érő sírás-zokogás hamarosan a nagymama idegeire ment.

- Megmondtam, hagyd abba a sírást! - förmedt rá a kisgyerekre. - Ha rossz leszel, és nem fogadsz szót, érted jön a gyerekszedő, és elvisz a bubus. - De Charlie többszöri figyelmeztetés ellenére sem tudta abbahagyni. - Hagyd már abba, mert bezárlak a szekrénybe!

 

A kisfiúnak több se kellett, és már a gondolattól is megrettent, hogy bezárhatják egy szűkös, sötét helyre. Ettől még inkább rázendített. A nagymama türelmét vesztve ragadta meg unokája kezét, és ígéretéhez híven a ruhásszekrény felé vonszolta. Charlie keserves sírásba kezdett, de nem tehetett semmit a dühös öregasszony erejével szemben. Hiába is kérlelte, hogy ne tegye, az indulatoknak már nem lehetett parancsolni.

  

Nyílt a szekrényajtó. Egy ódon, sötét ruhásszekrény volt. Charlie hiába próbálta kihúzni magát az erős szorításból, de az nem engedte. Hiába húzta-vonta magát, minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. A szekrény mélye dermesztően hatott. Az kezek a sötétbe taszították, és az ajtó rázáródott. A sötétség valósággal magába szippantotta őt. A kisgyerek rémülten felsikoltott, és szabadulni próbált. Kétségbeesetten dörömbölt az ajtón.

-    Megmondtam, hogy így jársz, ha nem hagyod abba! – mondta a szigorú nagymama.

-    Jó leszek! – zokogta pánikszerűen a kisfiú, és alig kapott levegőt.

-    Ha nem sírsz, kiengedlek!

 

De Charlie félt a sötétben. Rettegett. Hiába próbálta, nem tudta abbahagyni a sírást. Sokkolta a bezártság érzése, és valósággal halálra ijesztette a sötétség. Félt attól, ami a sötétben leselkedhet rá. Rettegéssel töltötte el az ismeretlen, ami egyszer már megrémítette. És már akkor is úgy érezte, hogy amitől fél az ember, az csakis rossz lehet.

 

Remegett-reszketett rémületében. Egy szőrös bundakabát hozzáért. A kisgyerek meg volt győződve róla, hogy az nem is lehet más, mint egy gonosz lény a sötétség mélyéről, ahogy a mesekönyvekből emlékezett rá. Egy bubus, amivel riogatták őt. Azt mondták, hogy érte jön és elviszi, ha rossz lesz, és nem fogad szót. Ez volt hát maga az ördög, odabent, a szekrényben, a vaksötétségben. És eljött érte, hogy elvigye. Charlie záporozó könnyei kiapadhatatlannak tűntek. És az odabent eltöltött idő pedig végtelennek tetszett a kisgyerek számára, aki úgy érezte, eljött számára a vég. A sötét szekrény volt a bubus otthona. Ott lakott a bubus, ami a sötétségbe ragadja a szófogadatlan gyerekeket. Pedig nem tett rosszat, csak a szülei után sírt…

 

Hosszúnak tűnő idő után végre kinyílt a szekrényajtó, és a szőrös bundakabát szorítása elernyedni látszott a váratlan világosságban. A sötétség elengedte, a szekrény végre kiengedte magából a kisgyereket. Charlie hüppögve esett ki a fényre.

- Na, kijöhetsz! - mondta a nagymama. – De ne hisztizz! Különben visszazárlak!

A kisfiú a könnyeivel küszködve próbálta visszatartani zokogását, nehogy megint visszazárják a sötét szekrény mélyére, ahol egy megfoghatatlan gonosz lény akarta megérinteni és elragadni őt büntetésből. Ez az élmény mély nyomot hagyott benne. Sohasem tudta elfelejteni ezt a traumát.  

 

***

 

1980. – Nehéz elalvás

 

A kisgyerek sokáig csak úgy tudott elaludni, ha lámpaoltás után megbizonyosodott róla, nincs a szobában senki más, és éjszaka nem leskelődik rá semmilyen veszély, egy ismeretlen, megnevezhetetlen valami, ami esetleg a sötétben lopózhat elő.

- Anya! Van bubus? – kérdezte Charlie minden elalvás előtt.

- Nincsen, kisfiam! – felelte édesanyja.

- És ördög?

- Az sincs.

- Megnézed?

Az asszony felkapcsolta a villanyt, és körbenézett a szobában.

- Látod? Nincs sehol.

- A szekrényben sincs?

- Itt sincs – mondta az anyuka, miközben benézett a ruhásszekrénybe.

- De biztos, hogy nincs ott? A másikban se?

- Persze, biztos. Nincsen. Sehol sincs. Ha nem hiszed, nézd meg te is.

Charlie odament, és benézett a szekrénybe, hogy a saját szemével is megbizonyosodjon róla. A kabátokon kívül nem látott semmi mást.

- És az ágy alatt?

A türelmes anya benézett az ágyak alá is.

- Ott sincs.

- Biztos?

- Egészen biztos.

- Akkor jó – mondta Charlie, és magára húzta a takarót.

Ezt a procedúrát rendszeresen végig kellett járni éjszakánként. Csak így tudott megnyugodni, és csakis így tudott nyugodt szívvel elaludni.

 

***

 

1981. – A lecsúszó takaró

 

Általában nyugodtan teltek az esték, ám előfordult, hogy Charlie olykor mégis dermesztő élményre ébredt. Többször is arra kelt fel kora hajnalban, mintha lecsúszna róla a paplan. Felébredt, de kis se nyitotta a szemét. Csak félálomban érezte, hogy fázik. Kitapogatta a takaró szélét, és magára húzta. Miután elaludt, hamarosan ismét arra ébredt, hogy lecsúszott a takarója.

Először arra gondolt, hogy biztosan csak a paplan súlya miatt csúszik le az ágyról. Megint felhúzta magára, de aztán a takaró ismét kezdett lassan lecsúszni, mintha valaki szándékosan lehúzná róla. Egy határozottabb rántással próbálta magára húzni a paplant, hogy teljesen betakarózzon vele, ám váratlanul ellenállásba ütközött. Mintha egy erős kéz tartotta volna vissza, és nem engedte el.

Charlie nagyon megijedt, szíve hevesen dobogott. Elengedte a paplant, és hason fekve, két kezébe temette arcát, nehogy bármit is érzékeljen a külvilágból, ahol baljóslatú, ártó szándékú, lidércet sejtett. Félelmében felnyögött. A szülők nyomban felijedtek a gyereksírásra. Ám a magyarázat megint csak az volt a riadt kisfiú számára, hogy biztosan csak álmodott.

 

***

 

1983. – A figyelő

 

Charlie az egyik visszatérő álmában kilépett a házból. Odakint, az udvaron sötét volt, alig látott valamit. Bátortalanul botorkált a kerti kapu felé. Egy hosszú járda vezetett a kovácsoltvas kerítésig, melynek körvonalait csak a hold fénye világította meg. Valami árnyat látott odakint. De nem is látta igazán, inkább csak sejtette, hogy van ott valaki. Fel akarta kapcsolni az udvari villanyt, de sikerült. A fiú közelebb merészkedett a kapuhoz, hogy jobban láthassa, mi rejlik mögötte. A sötétben lassanként kirajzolódtak a kaput díszítő elemek görbületei. Aztán hirtelen megmozdult egy sötét árny a kapuban, ami kintről nézett befelé. Charlie rémülten lépett hátra, amikor tudatosult benne, hogy a démoni árnyalak őt figyeli. Tudta, hogy érte jött, és őt akarja. Csak abban reménykedett, hogy a szörnyeteg nem tud bejönni az udvarba.  De a lény nem akart bejönni, csak nézte, figyelte őt. Az ijedt fiú hátborzongató érzésekkel iszkolt vissza a házba, mielőtt felébredt volna a rémálomból.

 

***

 

1984. – A kis szellem

 

Charlie kilencéves volt már, amikor egyéves húga járni tanult. Mindig jót mulatott az ügyetlenkedésén, ahogy csak csetlett-botlott. Az esti fürdés után az ágyból nézte a tévét. A fiú ágya a szoba egyik sarkában volt, épp a fal mellett. Nem sokkal tőle a szülei rekamiéja, amellett pedig a kisbaba rácsos kiságya helyezkedett el.  A szemközti oldalon szekrénysor húzódott egészen a szoba ajtajáig.

Hamar elaludt mindenki, és az éjszaka nagy része csendesen telt. A kora hajnali órákban Charlie minden átmenet nélkül felébredt. Nem tudta, miért. Csönd volt, semmi nesz. A hátán fekve ébredt, pedig mindig csak hason fekve tudott aludni.

 

Halvány hajnali derengés szűrődött be a sötétítő függönyön keresztül, és a gyenge fényben csupán a bútorok körvonalai látszottak. Különös éberség tört a kisgyerekre. Körbenézett a szobán, de nem tapasztalt semmi különöset. Tekintete végigpásztázta az ágyával szemközti szekrénysor körvonalait. Aztán lassan oldalra fordította a fejét, és látta szüleit és kishúgát, ahogy békésen aludtak. Csak nézelődött, és közben azon tűnődött, mi kelthette fel álmából.

 

Egyszer csak a szeme sarkából mozgást érzékelt. Valami megmoccant a kiságynál. Gyorsan odanézett, de a mozgás azonnal megszűnt. Először arra gondolt, hogy biztosan csak a képzelete játszik a rejtelmes félhomályban. Előfordul olykor, hogy a szoba sötétjében a bútorok, és más tárgyak halványan előtűnő, sejtelmes körvonalai megindítják az ember fantáziáját. Olyankor a mozdulatlan dolgokat is mozogni látja, holott csupán a szem káprázik.

 

Charlie a kiságyat nézte, és észrevette, hogy valami lassan elindult onnan felé. Erre már végképp kiment a szeméből az álom. Az a mozgó valami olyan volt, mint egy fehér lepellel letakart kisgyerek. Körülbelül egy méter magas lehetett. Charlie elsőre azt hitte, hogy a kishúga kelt fel, és mászott ki valahogy a kiságyból, aztán elindult a konyha felé. Ám ez a lehetőség hamar szertefoszlott, amint eszébe jutott, hogy egyéves húga nem is tud még járni.

 

A kisfiú oldalra nézett, és látta a húgát, ahogy a kiságyban békésen aludt. Aztán ránézett a rejtélyes alakra, ami nagyon lassan közeledett hozzá. Mintha nem lépkedett volna, hanem inkább könnyedén, egyenletesen lebegett. A kisfiú ijedtében ledermedt, homloka verejtékezni kezdett, ahogy siklott felé a jelenség. Olyan volt, mint egy kis szellem. Egy halkan tovalibbenő kísértet.

 

A világos lepellel letakart kis alak lassan odaért az ágy végébe, és megállt a kisfiú lábánál. Charlie félelmében a lélegzetét is visszatartotta, nehogy észrevegye őt az idegen szerzet. Megmoccanni sem mert. Pedig a kísérteties alak őt figyelte. A zaklatott kisfiú óvatosan húzta magára a takarót, hogy inkább semmit se lásson, ne is tudjon semmiről. Behunyta szemét, és izzadtan, zakatoló szívvel, az ismeretlentől rettegve végül jó sokára elaludt.

 

Reggel, amikor felébredt, már javában sütött a nap. Nyomát sem találta a titokzatos szellemlénynek, csak egy fehér frottírtörülközőt talált a kilincsre akasztva. Még a szüleit is kifaggatta a dologról, mert mindenáron magyarázatot szeretett volna kapni a kora hajnalban tapasztalt különös eseményről. A szülők semmit sem tudtak, az egész éjszakát zavartalanul átaludták.

- Biztosan álmodtál, kisfiam! – állapították meg.

- De tudom, hogy nem álmodtam! – magyarázta a fiú. 

- Akkor pedig képzelődtél! – vágták rá egyöntetűen, esélyt sem hagyva további lehetőségeknek.

Charlie-t bosszantotta, hogy nem hisznek neki. Biztosan tudta, hogy az éjszakai látogató valóságos volt, és nem pedig holmi illúzió.

 

***

 

1985. – Félelemben

 

Az évek múltával a beteges félelem egészen elhatalmasodott a fiún. Irtózott minden sötét helytől. Sosem bátorkodott olyan szobába, ahol nem égett a villany. Nem volt mersze hozzá, hogy belépjen egy kivilágítatlan helyiségbe. Még a gondolatától is rettegett, hogy a sötétben valami hozzáérhet, és megrémisztheti. Mindig úgy érezte, hogy abban az ismeretlen közegben, amit a sötétség testesített meg, valami biztosan leselkedik rá.

Szégyenszemre másokat kellett előreküldenie a szobába, hogy kapcsolják fel a világítást. Addig nem volt mersze oda belépni, amíg nem bizonyosodott meg arról, hogy tiszta a terep. Sokszor a nála kisebbek tették meg ezt helyette. Ők bátrabbak voltak, és nem féltek a sötétben. Rájuk semmi sem leselkedett. Irigyelte is őket ezért.

 

***

 

1987. – Repülő tárgyak

 

Egy alkalommal Charlie és édesapja egyszerre három azonosítatlan repülő tárgyat figyelhettek meg szabad szemmel, méghozzá fényes nappal. Tiszta idő volt, csak néhány kósza felhő tarkította az eget.

 

A fiú észrevett egy repülőt, ahogy a felhők közül előbukkant, és hosszú csíkot húzott maga után. Lassan haladt, és nagyon magasan repült. Aztán nem messzire a repülőgéptől feltűnt három kis repkedő valami. Ezüstösen csillantak meg, amikor rájuk vetődött a napfény. Szemmel láthatóan sokkal gyorsabban mozogtak, mint az utasszállító repülő. Ahogy nézte a fiú, egyszer csak egy meghökkentő dologra lett figyelmes: az addig összevissza, rendszertelenül röpködő tárgyak egyszer csak szabályos háromszög alakzatba rendeződtek. Lenyűgöző manővereket, hirtelen irányváltoztatásokat produkáltak, ami elég érdekes látványt nyújtott.

 

Charlie első gondolata még az volt, hogy talán madarak cikáznak a magasban. Néha ezüstfehér színben csillantak meg a rájuk vetülő napfényben.

- Apa, mit gondolsz, talán galambok lennének? – kérdezte a fiú.

- Nem hinném – válaszolta édesapja, aki szintén értetlenül nézte az égi jelenséget.    

A három egyszerre mozgó objektum, és a tőlük nem túl messzire elhaladó repülőgép megközelítőleg hasonló magasságban lehettek. Néha mindegyik eltűnt egy pillanatra egy-egy kisebb felhő mögött. De a madarak nem repülnek olyan magasra.

 

A fénylő tárgyak körülbelül fele akkorák lehettek, mint az arra haladó utasszállító repülőgép, és attól sokkal gyorsabban mozogtak. A háromszög alakzatot folyamatosan megtartották a manőverek alatt is. Amíg a repülő lassan, komótosan szelte az eget, addig a három objektum ide-oda ugráló mozgásba kezdett. Az jutott a fiú eszébe, hogy talán egy elszabadult papírsárkányt csapkodnak össze-vissza a fönti légáramlatok. De rögtön elvetette ezt az ötletet is, hiszen ilyen magasságokban azt már nem lehetett volna látni. Az ezüstösen csillogó, fényes tárgyak semmilyen ismert repülő szerkezetre sem hasonlítottak. Talán gömbszerűek, vagy oválisak lehettek, ezüstfehér felületükről pedig élénken visszaverődtek a nap sugarai.

 

Egyszer csak abbahagyták addig céltalannak tűnő repkedésüket. Egy darabig egy helyben lebegtek, miközben a repülő tovább szállt a messzeségben. Aztán lassan elindultak felfelé, átszelve a repülőgép által hátrahagyott füstcsíkot is, amíg el nem tűntek szem elől. Végül teljesen beleolvadtak a tiszta ég kékségébe, mintha kirepültek volna a világűrbe.

 

***

 

1988. – Fóbia

 

Esténként, közvetlenül villanyoltás előtt Charlie mindig gondosan betájolta az irányt a szobájában, hogy rögződjön, merre kell rohannia az ágyához. Többször is begyakorolta, mielőtt lekapcsolta volna a lámpát. Néhány próba után nagy levegőt vett, és gyorsan az ágyáig szaladt a sötétben. Rettegett attól, hogy esetleg bármi hozzáérhet közben. Szinte a frász kerülgette a gondolattól is, hogy valami megfogja, valamihez hozzáér, aminek nem lenne szabad ott lennie. Hiszen a sötétben nem látja, hogy mi minden rejtőzhet ott. A nagy sietségben néha belerúgott az asztal lábába, vagy kissé eltájolta magát, és olykor ugrás közben beütötte a fejét az ágy melletti szekrénybe. Aztán az ágyba huppanva gyorsan magára húzta a takarót, teljesen begubózott a feje búbjáig. Aztán csak fülelt, és meg se moccant. Csak dermedten feküdt a paplan alatt, és alig mert levegőt venni. Sokszor így aludt el, a sötéttől rettegve.

 

***

 ………………………………………

1989. – Lélegzet

 

Hajnalban Charlie ismét hanyatt fekve ébredt. Úgy sosem tudott aludni, csakis hason fekve. Már egy jó ideje saját szobája volt és egyedül lakott benne. Az ágy épp az ablak alatt volt, azzal szemben, a szoba túloldalán pedig az ajtó, amit minden este gondosan magára zárt. Semmit sem látott a sötétben. Csak fülelt, és közben azon gondolkozott, mi ébresztette fel álmából. Csend volt. Csupán a szomszéd szobában alvó szülei szuszogása hallatszott át valamennyire.

 

Hasra fordult, hogy megint el tudjon aludni. A szuszogó hang egyre erőteljesebben hallatszódott át. Olyan volt, mint egy lélegzetvétel. Addig hangosodott percről-percre, míg aztán úgy tűnt, hogy talán nem is a szomszéd szobából hallatszik. A hang minden lélegzetvételnél erősödött és határozottabbá vált. Már úgy tűnt a fiú számára, mintha a hang az ajtó felől jött volna. De nem kívülről, hanem a zárt ajtón belülről hallatszott. Egyre hangosabb volt.

 

Hallhatóan valaki bent tartózkodott a szobában, és lélegzett. Lassan vette a levegőt. A rémült fiú szemhéját összeszorítva próbált megint elaludni, hogy semmit se érzékeljen a külvilág zajából. Óvatosan igyekezett még jobban magára húzni a takarót. De a félelem hidegen végigkúszott rajta, és a fejlődő adrenalin-löket miatt már nem jött álom a szemére. Lélegzetét visszatartva próbált észrevétlen maradni. A szuszogó hang egyre közeledett az ágyhoz. Már ott volt közvetlenül mögötte. Beszívta a levegőt, majd kifújta. A fiú nem tudta, mitévő legyen.

 

Heves szívdobogás tört rá. Mozdulni sem mert, és dermesztő rettegés lett úrrá rajta. A szuszogás egyre közelebbről hallatszott. Minden lélegzetvétellel egyre közelebb. Míg aztán a megnevezhetetlen rém hirtelen beleszuszogott a fülébe. Teljesen beleborsódzott a háta. A bénító sokk miatt tehetetlen volt, egyetlen hang sem jött ki a torkán. A bőrén érezte a kiáramló levegőt. Nem volt mit veszítenie. Egy hirtelen indulattól vezérelve megmarkolta kispárnáját és hátrahajította, a hang irányába. A párna nem akadt meg semmiben. Szabadon repült a csukott ajtóig, nagyot puffant rajta, és a fölre pottyant.

 

A szuszogás megszűnt. De Charlie nem mozdult, csak fülelt tovább. Addig-addig figyelt, míg aztán lassan, észrevétlenül elaludt. Reggel aztán a kispárnát ott találta a zárt szobaajtó előtt, ahová dobta.

 

***

 

1991. – Frász

 

Néhány év elteltével Charlie-nak újabb hátborzongató élményben lehetett része. Éjszakánként csakis hason fekve tudott elaludni, miközben teljesen magára húzta a paplant. Ez már kisgyerekkora óta így volt.

Valamikor a kora hajnali órákban egyszer csak felébredt. Felpillantott, és minden átmenet nélkül kiment az álom a szeméből. Nem hallott zajt, és rosszat sem álmodott, ami felriasztotta volna. Sötét volt a szobában. Csak halványan látszottak a bútorok körvonalai a kintről beszűrődő gyenge fényben. Megint hanyatt feküdt az ágyában. Különösen frissnek érezte magát.

 

Nem mozdult. Egyszer csak valamiféle különös zsibongás kezdett kibontakozni a fejében, és a lüktető érzéssel együtt az a fura érzése támadt, mintha nem lenne egyedül a szobában. Valaminek a jelenlétét érezte. Mintha állt volna mellette valaki. Közben a pulzáló búgás egyre erősödött a fülében, egészen belezsibbadt az agya.

Páni félelem tört a fiúra. Az a már annyira ismerős érzés. Rettegés valami idegentől, egy meghatározhatatlan dologtól, az ismeretlentől. De továbbra sem látott, nem hallott semmit. Az ajtó zárva volt. Minden este kulcsra zárta lefekvéskor. Mégis erősödött benne az érzés, hogy rajta kívül van bent valaki más is, aki valahogy mégis bejutott a zárt ajtón keresztül. A fiút hajtotta a kíváncsiság, hogy megnézze, ki áll közvetlenül mellette, de a félelem legyőzte, és nem mert oldalra nézni. Inkább nem akart tudni róla, bármi és bárki is volt az. Kezdett elhatalmasodni rajta a rettegés, mint már annyiszor. Úgy döntött, inkább a fal felé fordul, és megpróbál elaludni.

Ám csak akkor esett igazán pánikba, amikor rájött, hogy nem tudja oldalra fordítani a fejét. Nem tudott megmozdulni. Igyekezett a kezét és lábát is megmozdítani, de aztán hamar tudatosult benne a rémisztő felismerés, hogy egyik testrésze sem működik. Megbénult!

 

Egyedül csak a szemét tudta mozgatni, becsukni és kinyitni. Egyre szaporábban vette a levegőt, a szíve hevesen dobogott. Szakadt róla a verejték. Újból mozdítani próbálta végtagjait, de reménytelenül. Megpróbált kiabálni, segítségért kiáltani, hátha a szomszéd szobában meghallják, de halk nyöszörgésen kívül semmilyen hang nem jött ki a a torkán.

 

Senkit sem látott a sötétben, de továbbra is érezte a jelenlétet, míg a fejében egyre határozottabban bontakozott ki a különös zsibbadás. Mintha elektromos bizsergést érzett volna, mintha gyenge árammal sokkolnák az agyát. Nem tudta mi történik vele, és nem is tudott mit tenni ellene.

Úgy érezte, talán jobb lesz, ha inkább mégis lehunyja szemét, és megvárja, míg ismét álomba merül, és megpróbál tudomást sem venni a történtekről. Csak ennyire volt képes.

Amikor reggel felébredt, elsőként megnézte, működnek-e a végtagjai. Megnyugvással tapasztalta, hogy újra gond nélkül képes mozgatni a testrészeit. Tudta, hogy ami az éjszaka folyamán történt, az nem lehetett álom. Annyira valóságosnak tűnt, hogy örökre az agyába vésődött.

 

***

 

1992. – Harc a démonokkal

 

Egyik éjjel Charlie elérkezettnek látta az időt, hogy végre szembeszálljon félelmeivel, amelyek már kisgyerekkora óta kísértették, és az uralmuk alatt tartották. Beteges félelme a sötétségtől a hosszú évek alatt nagyon kínossá vált számára, és ez az állapot tarthatatlan volt. Nem akart többé démoni lényeket, lidérceket, ördögöket sejteni a sötétség leple alatt. Nem akart többé rettegni az ismeretlentől. A kulcsra zárt ajtók sem oldották meg a problémáit. Félelmének okozói azokon is könnyedén áthatoltak. Nem volt előttük semmiféle akadály, ami eltántoríthatta volna őket attól, hogy félelemben tartsák a kiszemelt áldozatot. Nem léteztek számukra áthatolhatatlan falak.

 

A fiú összeszedte néhány nélkülözhetetlen holmiját, amit magával vitt az útra. Szüksége volt egy elemlámpára, egy távcsőre és egy walkman-re, amin kellemes zenét hallgatott. Sámánzene szólt a fülében, miközben a csillagfényes égboltot fürkészte. Elhatározta, hogy erőt vesz magán, és a félelmei dacára elindul a sötét éjszakába.  A ritmikus dob lendületet és bátorságot adott neki, hogy útra keljen. Egy kietlen utcán bandukolt. Egyedül volt. Csak ő és legbelső félelmei, senki más. Lassan elért az elhagyott út végére, ahol nem volt már több villanypózna. Azon túl nem világított fény, ami némi biztonságot nyújtott volna számára.

 

Charlie hezitált egy darabig, és felkapcsolta elemlámpáját, mielőtt belépett volna a sötétségbe. Oda, ahol a saját félelmeivel kellett szembesülnie. Ott leselkedtek rá a lidércek, démonok, vérszívó vámpírok, teliholdnál átváltozó farkasemberek, gonosz kísértetek, élőhalottak, ártó szellemek, gyerekszedők, zsákos emberek, ördögök, idegen lények… És ott, a sötétben várt rá a Bubus, akivel mindig riogatták kiskorában, aki elviszi a rossz gyerekeket.

 Nem tudhatta, mivel fog találkozni, hogy miféle rémséges szerzet feni rá a fogait. A fenevad ott csattogtatta ijesztő állkapcsát, még ha Charlie ezt nem is hallotta, inkább csak érezte a saját bőrén, ahogy a félelem negatív energiája sokkolóan végigkúszott a hátán, és felborzolta idegeit.

 

Az utca fényeit maga mögött hagyva, egy sötét, lakatlan területre érkezett. Felmászott a lankás emelkedőn. A gátoldal túloldalán egy elhagyatott vidék terült el. A tisztáson túl egy sűrű erdő húzódott a folyópartig. Rosszhírű hely volt. Még nappal sem igen tévedt arra senki. Csak szemetet, hulladékot hordtak oda, vagy épp elpusztult állatok tetemeit. Kiváló otthona lehetett ez a sűrűben megbúvó, sötétben leselkedő mumusok számára, akik ártatlan áldozataikra vártak.

 

Charlie zakatoló szívvel állt meg a sötét tisztás közepén. Csak a csillagok pislákoltak fölötte. A fülében sámándob mágikus ritmusa adta az erőt, és táplálta energiával, hogy megküzdhessen a sötétség démoni seregével. Felnézett az égre, csodálta a fölötte szétterülő csillagok halmazát, mely átívelt az egész horizonton. Elemlámpájával körbevilágított. A fénysugarat egyenesen a sűrű növények közé irányította. Várta, hogy meglássa a felvillanó, izzó szempárokat, melyek biztosan őt figyelik a bozótos sötétjéből. Kikapcsolta a magnót, és kivette füléből a fülhallgatót, hogy még idejében meghallhassa a felé közeledő neszezést. De a várakozásával ellentétben nem tapasztalt semmi különöset. Nem látott kísérteties fényeket, és vészjósló zajokat sem hallott.

 

Kikapcsolta az elemlámpát. Tökéletes csend volt. Csak a csillagok fénye világította meg a környéket. Látása hamar hozzászokott a sötéthez, és lassanként előtűntek a táj körvonalai. Letelepedett a fűbe. Várt. Egyszer csak hangokat hallott a sötétből. Közeledtek hozzá. A fiú rémülten feküdt a földre a gátoldalban, és megpróbált észrevétlen maradni. Teljesen bele akart lapulni a fűbe, nehogy észrevegyék őt. Nem tudta, miféle lények haladnak felé. Csöndben maradt és figyelt. Egy mukkot sem szólt, amikor odaértek hozzá. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi fog történni. Rettegett.

 

Aztán a lények körvonalai kirajzolódtak, amint a közvetlen közelébe értek. Csak két ember járt arra a gáton, akik beszélgetve igyekeztek hazafelé. Charlie megkönnyebbülve lélegezhetett fel. Csak lapult a fűben, és figyelte a mellette elsétáló, távolodó alakokat, akik észre sem vették őt. De tudta, hogy ezzel még nincs vége. A sötétség démonjai továbbra is leselkedtek rá az árnyak mélyéről.

 

Egy darabig várt még, mielőtt felkelt volna a földről. Meg akart bizonyosodni róla, hogy valóban egyedül maradt. Ismét csend honolt a sejtelmes vidéken. Csak tücsökciripelés hallatszott mindenfelől. Valamivel magabiztosabban nézett körbe a sötétben, mint percekkel azelőtt. Távcsövén keresztül fürkészte az eget. A csillagok fénye megnyugvással töltötte el zaklatott lelkét. Felidézte magában a sámándobok mágikus ritmikáját, amiből harci szellem áradt. Új erőt meríthetett a belső hangokból.

 

Eldöntötte, hogy szembeszáll a legbelső félelmeivel, és megküzd a saját démonjaival. Jöjjön akármi, egy tapodtat sem mozdul innen. Eltette a távcsövet és az elemlámpát, nem volt már szüksége rájuk. Nagy levegőt vett, összeszedte minden bátorságát, és elindult a sötét bozótos felé. Iszonyodott ettől a félelmetes helytől, és valósággal rettegett, hiszen nem tudta, mire számítson. A bubus, ami kísértette őt, amivel riogatták kiskora óta, ami álmaiban is figyelte, bármikor előugorhat az árnyak világából, hogy elragadja a lelkét. Megállt a sűrű, sötét bozótos előtt, melynek mélyére talán még lámpafénynél sem látott volna. De mindegy volt már. Nem kellett fény.

Dermesztő rettegés járta át a zsigereit, és azt hitte, menten összeesik a félelemtől. De akkor sem hátrálhatott meg. Nem menekülhetett többé előle, bármi is tartotta rettegésben. Arra számított, hogy valami előugrik a sűrűből, tüzesen villanó, hipnotikus tekintettel megbabonázza, majd hidegen hozzáér, megragadja, szuszogva befonja testét, rákúszik, végigáramlik erőtlen tagjain, beszivárog a bőre alá, és végül tehetetlenül kénytelen megadni magát a démon túlvilági érintésének.

 

A fiú lehunyta szemét, hogy legalább ne kelljen látnia azt, ami vár rá. Elég volt éreznie. Csukott szemmel tárta szét karjait, és várta, hogy hozzáérjen az a valami, amit a sötétség mélyén sejtett, ami szinte magába akarta őt szippantani. Legyen az akár angyal, akár ördög, akár gonosz kísértet, gyerekriogató mumus, álmokból előbúvó lidérc, vagy akár túlvilági kóbor szellem.

 

- Na, mi lesz már! – suttogta csukott szemmel, teljesen a sorsra bízva magát. – Érjetek hozzám! Érjetek hozzám! Nem félek!

Szinte már a bőrén érezte, ahogy végigkúszik testén az iszonytató félelem, akár egy elektromos folyondár, szüntelenül letapogatva, csipkedve. Láthatatlanul próbált beléfurakodni. Utat keresett magának, ahol beleolvadhat az emberi szervezetbe, és végérvényesen átveheti a hatalmat fölötte.

Már-már olyan csiklandós érzésnek tűnt, mint valamiféle bizsergető zsibbadás. Charlie felpillantott és elmosolyodott. Senki sem volt ott. Semmi sem fente rá a fogát. Sem ördög, sem lidérc, és semmi olyan, amitől félnie kellett volna. Csend volt, csak az éjszakai, alvó világ halk nesze hallatszott. Csak az természet szunnyadt körülötte.

 

Felpillantott a csillagokra, melyek változatlanul ragyogtak az égen. Rájuk mosolygott. Kinevette az oktalan félelmet. Az ismeretlentől való félelmet. És szembenevette az őt kísértő belső démonjait. Átvette fölöttük az uralmat. Nem üldözhették, és nem tarthatták rettegésben többé. A sötétség nem volt már az ellensége, amitől félni kellett volna, hanem a jó barátja, ami biztonságot nyújtott neki. Beleolvadhatott a sötétbe ő is. Elrejtőzhetett benne, és szinte láthatatlanná vált. Kiirtotta magából a félelmet, és elkapta a mumus grabancát.  

 

***

 

2012. – Konklúzió

 

A lény tűnődve tanulmányozta a jelentést. Illékony külseje folyamatos változásokon ment keresztül.  

- Remek – mondta. - Jól vizsgázott.

- Valóban – állapította meg a társa. - Egészen kiemelkedő eredmény.

- Ilyet még nem láttam. Uralkodott magán.

- Nem sokan tudták volna ezt megtenni a pszichés befolyás ellenére.

- Megmutatkoztunk neki. Többféleképpen is. Aztán megtestesítettük számára a legnagyobb félelmeit.

- Hagytuk őt rettegni. És beindultak az öngerjesztő folyamatok. Csak kicsit kellett rásegíteni. Az ember alapvetően ilyen.

- Igen! De végül szembeszállt velünk. És átvette a hatalmat a félelmei fölött.

- Most biztosan azt hiszi, hogy minden csak a fejében létezett. Ennyi év után talán már úgy gondolja, hogy csupán képzelődött, és olykor csak visszatérő álmok gyötörték. Pedig dehogy!

- De hagyjuk meg a hitében, hadd örüljön ennek!

- Ha tudná, hogy az angyal, a világító korongok az égen, a lecsúszó takarók, a szellemszerű lények, a figyelő álomalak, az agyi elektrosokk, az éjszakai kísérleteink, és azok az emlékek, melyektől szabadulni próbált, mind-mind valóságos élmények voltak... Mi voltunk azok, mindig más megnyilvánulásban.

- Csak az elméje igyekezett azokat szelektálni, és olykor elfojtani. Hozzátársította a megnevezhetetlen félelmeihez. Hiszen, amit az ember nem ismer, attól fél. Érdekes dolog az emberi elme.

- Meglátjátok, mennyire élvezni fogja a játékot. Ha egyszer belekóstol, nem bírja majd abbahagyni. Észre sem veszi, és máris egy lesz közülünk: egy félelemkeltő, aki nem retten meg az ismeretlentől.

- Vajon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy így hangoltuk rá a saját frekvenciánkra? És tudtán kívül most már ő is a mi beépített megfigyelőnk. A megjelenési forma lényegtelen…

- De hát ezt valószínűleg sosem fogja megtudni – mondta a lény végül, és elégedetten lebegett hatalmas képernyője elé, ahol a sok-sok planéta között felragyogott a Kék bolygó, a megfigyelés alatt álló terület, amit már hosszú-hosszú nemzedékek óta vizsgáltak.  

 

 

2014. 03.04. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.