Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A fa

2017.04.17
Évszázadok óta arról álmodtunk, hogy egyszer elérjük az eget, és a nap felé törve belemarkolhatunk a gyorsan tovaillanó felhőkbe. Mi is okkal és céllal léteztünk. Egy tapodtat se moccantunk. Hiába rohangáltak körülöttünk mindenféle népek, megszülettek, éltek, haltak, háborúk törtek ki, árvíz pusztított, szélvihar tombolt, akkor is csak álltunk kitartóan. Ellenálltunk a viszontagságoknak, megedzett minket az idő.
Türelmesen szemléltük a körülöttünk bekövetkező eseményeket. Minden olyan gyorsan történt, mintha egy felgyorsított felvételen néztük volna az egészet.
Szinte egy szempillantásnyi idő alatt alakultak sorsok és peregtek le életek. Születés, élet, öregség és elmúlás. Ez volt az élet örök körforgása. Mindig újak jöttek, sürögtek-forogtak körülöttünk, hadakoztak, szeretkeztek. Aztán azoknak a gyerekei, és azoknak a fiai, majd azok leszármazottai is…
Egy égi hajó eljövetelére várakoztunk, melyet bölcsőnkként sejtettünk, melyből az „ősi mag” származott. A csillagok kegyeltjei és a Föld szülöttei voltunk. A Nap volt számunkra az éltető erő, mely utat mutatott. Mindig megmutatta, merre kell haladni: mindig csak fel! És mi dacolva mindennel, csak állhatatosan törtünk a nap felé.
Lassan éltünk, türelmesen, nem rohantunk sehová. Nem ártottunk senkinek, még a levegő is tisztább lett a létezésünk által, a körülöttünk nyüzsgő lények örömére. Az életet jelentettük számukra. Nem kértünk cserébe semmit, ez volt a mi természetünk.
Álmodtunk évtizedeken, évszázadokon át. Néha megpróbáltuk visszafoglalni annak egy kicsiny hányadát, ami ősidők óta a miénk volt, hiszen időközben a civilizáció rengeteg életteret elszipolyozott tőlünk. Az intelligens lények közben mégis azt várták, hogy majd mi meggyógyítjuk a bolygót, helyreállítjuk az ökoszisztéma felborult egyensúlyát.
Arra vártak, hogy majd a növények úgyis megtisztítják a levegőt, mert ez természetes dolog.
Számukra ez mindig is annyira természetes volt, hogy ott vagyunk körülöttük, és álomszerű, lassú, nyugalmas életünkben szinte észrevétlenek maradunk.
Milyen furcsa lény az ember! Tudták jól, hogy csak ránk számíthatnak; tudták, hogy jobban meg kellene becsülniük bennünket, és óvni, védeni, jobban szeretni, ha meg akarják menteni mindannyiunk otthonát. Míg aztán békés létezésünknek egyszer csak véget vetettek, és fűrészporos álmainkat a szél sodorta el…
2017-01-24
Tamás Károly Tamás
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.