Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aythar mennyországa

2008.10.11

A zenelejátszó igény szerint leállítható!    >>>>>

 

 

AYTHAR MENNYORSZÁGA

 

 

 Az összefüggő, tarkabarka felhőréteg fölött hófedte hegycsúcsok láncolata magasodott hosszan, ameddig csak a szem ellátott. Csend, nyugalom és béke honolt idefönt. Az égbolt csodaszép, tiszta és kék; lefelé pedig a szinte áthatolhatatlan felhőpajzs mindenütt. A szél hol lágyan, hol pedig vadabbul süvített az ormok között, meg-megindítva néha egy kisebb lavinát, vagy kőgörgeteget.

 Itt, a havas sziklák világában, ég és föld között nem csak a növényzet, de a levegő is igen gyér volt.

 Mindennek ellenére éltek itt élőlények. Méghozzá értelmes lények. Nem állatok, de nem is emberek. Ők voltak a "Túlélők”, régi korok embereinek leszármazottai. Ám ők képesek voltak alkalmazkodni a megváltozott életkörülményekhez.

 Évezredek alatt kissé módosult a genetikai felépítésük, hozzászoktak a roppant hideghez és a ritka levegőhöz. A korai történelmük kezdetén hellyel-közzel még rászorultak a különféle légszűrők, maszkok, egyéb légzőkészülékek használatára, de mára mindez nélkülözhetővé vált.

 Kevés élelemmel is beérték. Be kellett érniük. Az élelmet legnagyobb részben saját maguk termelték ki. Mindent felhasználtak, amit csak lehetett. A jégből, a különböző hegyi kristályokból is tudtak némi tápláló anyagot nyerni, márpedig ezekből volt itt bőven.

 A desszert természetesen növényi eredetű volt, ám ezek leginkább már luxuscikknek számítottak. De a legtöbb lakónak azért mindig csurrant-cseppent néhány szem bogyó, vagy egy kis gyökér.

 A nép hite szerint ez a hely itt – távol a földfelszíntől, és közel az éghez – maga volt a “mennyország”. Igen, valóban így tanították nekik. Mindig hálát is adtak a sorsnak az imádságok során, hogy itt élhetnek. Felfelé már nem tudtak menni, lefelé viszont tilos volt. A lábuk alatt elterülő, egybefüggő felhőpáncél alá soha sem tudtak betekinteni. Soha nem keletkezett rajta még egy aprócska nyílás sem, amelyen keresztül akár egy röpke pillanatra is láthatóvá vált volna a lenti valóság.

 Tiltott volt az út lefelé. A felhőréteget még csak megközelíteni sem volt szabad. Hitük szerint ugyanis odalent nem volt más, mint a pusztulás, a halál és maga a “pokol”.

 Az elődök, akik még ember-lények voltak, így jegyezték fel. Szinte minden korabeli írás ezekről regélt.

 A túlélők legtöbbje valahogy nem is olyan nagyon akart lefelé indulni az állítólagos “pokolba”. Eszük ágában sem volt kockára tenni drága életüket. A történelem során azonban volt már arra is példa - méghozzá nem is egyszer -, hogy egy ifjú kíváncsiskodó mégis csak útnak indult, hogy felfedezze, mit is rejt maga alatt az örök felhőtakaró. Az ilyen meggondolatlan és vakmerő fiatalokat nagyon érdekelte, hogy milyen világ létezhet odalent a sötétben, réges-rég elzárva a napfénytől.

 Éppen ezért kellett őrséget állítani a lefelé vezető ösvényekhez és a fő stratégiai pontokra. Ők aztán szigorúan megakadályoztak mindennemű illegális kiruccanást. Bár mostanság már nem igazán volt sok dolguk.

 

***

 

 Aythar a legfiatalabbnak számított a mindössze pár ezer tagot számláló túlélőből. Ő volt egyúttal a leginkább kalandvágyó is, csakúgy, mint egy-két eszmei elődje, akiknek ez idáig minden próbálkozását meghiúsította a szemfüles őrség. Aythar azonban még sokkal eltökéltebb volt, mint korábbi társai. Ő aztán nem adta föl egykönnyen. Roppant mód kitartó volt. Amint megfelelő alkalom adódott rá, újra meg újra próbálkozott a szökéssel.

 Balszerencséjére éppen a saját bátyja, Keufhal volt az őrszolgálat egyik vezetője, így aztán szinte midig szem előtt volt. Ebből adódóan lényegesen kevesebb esélye maradt arra, hogy bármiféle terve is sikerrel végződhessen. De ő kitartott eszméje mellett, és mindig várta a következő alkalmat… 

- Aythar Reglon! – szólította az öregek tanácsának elnöke. Hangja hosszan visszhangzott az ovális teremben. Aythar szó nélkül felállt. – Fiam! – folytatta az elnök sóhajtva. – Már megint veled van probléma! Miért csinálod ezt…?

- Tisztelettel kérem a testületet – mondta válaszképpen -, hogy engedélyezzék a tiltott övezetbe való távozásomat.

- Tudod jól, hogy nem engedélyezhetjük – jött a mennydörgő felelet. – De miért is tennénk ilyet?

- Mert addig fogok próbálkozni, míg végül mégis sikerrel járok. 

Eme kijelentését a körülötte ülő tömeg és a tanács felmordulva fogadta. Amikor aztán a zajongás abbamaradt a teremben, csak akkor folytatta:

- Nagy tisztelettel megjegyzem, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy végül elérjem a célom.

Bátyja a fejét ingatva pillantott rá. Reménytelen eset – gondolta.

 A tárgyalás résztvevői ismételten zúgolódni kezdtek. 

- Csendet a teremben! – harsant fel az elnök hangja. – Jól van. Látom, az akaratosságod mit sem változott az évek során. Nos, hát akkor adunk egy kis feladatot. Remélem, elég lesz egy hónap az Angyal-szirten, hogy végre kiverd a fejedből ezt a képtelen ötletet. Bízom benne, hogy végül jobb belátásra térsz majd. – További szavait már a többi résztvevőnek intézte. – Az ítélet megszületett! Távozzatok békével!

 A tanács öregjei felálltak és kivonultak a teremből. Egyedül Aythar maradt ott. Aztán hamar megérkezett a személyi őre is…

- Hát te…? – lepődött meg.

- Elintéztem, hogy engem rendeljenek ki melléd, kedves öcsém – mondta Keufhal. – Így legalább könnyen szemmel tarthatlak. Mellesleg neked is könnyebb lesz, hiszen az elnök is tudja, hogy rajtam kívül nincs más rokonod. Ennyi engedményt adtak. 

 Aythar egyáltalán nem könnyebbült meg a hírre, mert jól tudta, hogy saját bátyja felügyelete alatt talán még rosszabbul áll a szénája, mint ha valami idegen őrt helyeztek volna mellé. Keufhal jó testvére volt Aytharnak, de egyúttal roppant szigorú is volt vele szemben. A szüleik már rég nem éltek, így apja helyett apja; anyja helyett anyja volt. Mindig vigyázott rá és semmiképp nem engedte, hogy a felhők alá merészkedjen, és egyenesen a vesztébe rohanjon.

 Keufhal hívő volt és megfontolt, nem úgy, mint az örökké lázadó öccse. Bár Aythar is hívő volt, de ő valami egészen másban hitt.

- Miért csinálod ezt folyton? – kérdezte tőle Keufhal, mialatt a kijelölt helyre, az Angyal-szirtre kísérte. – Miért akarsz mindenáron eljutni a felhők alá?

- Tudod jól, Keufhal… - válaszolta Aythar. – Már kisgyerekkorom óta éget a kíváncsiság, hogy mi lehet ott…

- De hát ezt mindenki tudja. Az írás…

- Az írás az csak egy írás… Egy darab papír. 

- Nem hiszel az elődeink tanításaiban? Kételkedsz a szavaik hitelességében?

- Nem, dehogy. Nem erről van szó. De az az írás már nagyon régi. A szüleink, a nagyszüleink és még azok felmenői is azon nőttek fel.

- Na, látod!

- De azt a bizonyos írás által említett “poklot” még soha, senki sem látta közülünk.

- Akkor mégis csak kételkedsz…

- Nem! Hiszek az írásban! De mikor íródott az már…? Azóta esetleg megváltozhatott némiképp a helyzet odalent, nem gondolod?

- A pokol az pokol. Miért változna meg…?

- Mert semmi sem örök… Minden változik… - mondta végül Aythar.

 Egy darabig szótlanul mentek tovább.

 

***

 

 Kopár sziklák között meneteltek, nekifeszülve a csípős, hideg szélnek, amely egy kis havat hozott a magasban fekvő csúcsokról, és porhanyós jégszemcséket fújt az arcukba. Hozzá voltak szokva a hideghez, csakúgy, mint a napsütéshez, hiszen nem volt, mi eltakarja azt. Az állandó napsütés azonban mégsem melegítette fel a magas légkört. Az évszakok változása alig volt érezhető –már ha voltak egyáltalán még évszakok.

 Kint a szabad levegőn szinte mindig hordaniuk kellett egy speciális fényszűrő védőszemüveget, amely megóvja a szemüket az esetleges káros sugárzásoktól és a fény vakító erejétől. Most jó szolgálatot tett a hófúvással szemben is.

 Alaposan fel voltak öltözve. Volt rajtuk vastag csizma, overall, sapka, kesztyű, persze mind bundával bélelt. Így aztán egyáltalán nem fáztak. Az arcukat is védőmaszkkal védték, hogy be ne lélegezzék azt a sok szélben áramló jégrészecskét.

- Ide hallgass, öcsém! – szólalt meg ismét Keufhal kis idő után. – Mikor nő már be végre a fejed lágya? Tégy le a szándékodról…

- Soha! –válaszolta Aythar. – Nem fog menni…

- Ha már engem nem is veszel figyelembe, és nem hallgatsz rám, akkor legalább az őseink emlékére tekintettel lehetnél. Cselekedeteid egyáltalán nem vetnek jó fényt családunk hírnevére.

- Ne érts félre, bátyám! Én nem akarok a törvény ellen szegülni. Elhiheted, hogy tényleg nem ez a szándékom. Próbálom csitítani magam, de sikertelen. Ez a vágy folyamatosan itt ég bennem, mélyen legbelül, mint valami kódolt üzenet. Nem tehetek semmit ellene. Sosem hagy nyugodni és ez még csak egyre jobban fokozódik. 

- Én nem értelek. Jó dolgod van itt. Mindnyájunknak jó itt, csak neked nem… De miért nem? Hiszen megvan mindenünk, amire csak szükségünk lehet…

- Igen. Nem is ezzel van a baj…

- Hanem…? 

 Ekkor nagy robaj kíséretében lezúdult egy lavina a szemközti hegy tetejéről. Messze volt az a másik hegy, de mégis tisztán hallatszott a zuhanó-sodródó, kolosszális mennyiségű hó- és jégtömeg visszhangzó, mély dübörgése, amely áthatolt még a szél süvítésén is. 

- Látod azt ott? – mutatott Aythar a lezúduló hógörgeteg felé. 

 Az irdatlan lavina megállíthatatlanul csúszott a mélybe, mígnem elérte azt a határt, ahová már senki sem léphetett. De a temérdek hónak és jégnek senki sem parancsolhatott “megállj”-t, és semmi sem jelenthetett akadályt. Az csak egyre zúdult lefelé, át a felhőkön, és kíméletlenül, válogatás nélkül magával sodort mindent, ami csak az útjába került. Ki tudja, mi várt rá odalent a felhők alatt…

- Keufhal, te komolyan nem akarod tudni, hogy mi van a felhőkön túl?

- De hát én tudom… És mindenki tudja, hogy az ott a “pokol”…

- Igen, persze: “…mert az írás azt mondja…”! De azt már vagy ezer éve nem látta a saját szemével senki. Nem akarsz bizonyosságot?

- Elég bizonyosság számomra…

- Igen, tudom: “az írás”… Na, jó. Én nem tudlak és nem is akarlak meggyőzni. Nem is ez a fontos. Csak legalább egy kicsit megpróbálhatnál engem is megérteni.

- Gondoltál már arra, hogy esetleg… talán bele is halhatsz, ha lemerészkedsz oda?

- Igen, de mint minden lépés, ez is kockázattal jár.

- És ez megéri vajon?

- Az, hogy megéri-e, vagy sem, majd utólag derül ki.

 Keufhal nem válaszolt már. Mindketten a saját gondolataikba merülve bandukoltak tovább és nem is szóltak semmit, amíg a célállomásukhoz, vagyis az "Angyal-szirt”-hez nem értek.

 Alattuk a mélyben továbbra is összefüggően kavargott –hömpölygött a végeláthatatlan felhő-óceán, maga alá rejtve a még felderítetlen titkait.

 

***

 

 Az “Angyal-szirt” egy nagyon magas és meredek sziklákból álló csoportosulás volt, melyet félkörben egy párkányszerű kiszögellés övezett. Alatta a mélységes szakadék. Ez volt talán a hegység legmagasabb és egyben legveszélyesebb pontja is. No és természetesen lakatlan. Eszében se volt senkinek errefelé tévedni. Mert hát annak ellenére, hogy gyönyörű volt innen a kilátás, annál rémisztőbb volt az a tátongó mélység, amely szinte magába akarta szippantani az ide merészkedő vendéget. Még az efféle magassághoz szokott lények hátán is futkározni kezdett az iszonyat, mikor a sötét mélységbe pillantottak. Ezért kerülte ezt a helyet mindenki, akinek volt egy kis esze. Viszont annál inkább alkalmas volt büntetés végrehajtás helyszíne gyanánt. A rossznyelvek szerint itt végül jó útra térnek az elkallódott eszmék és egy bizonyos idő után még egy megrögzött remete is társaságért rimánkodik.

 A hatalmas sík párkányon, sőt még a sziklák csúcsain is sorban álltak az energiatermelő szélturbinák. A propellerekre már régen ráfért egy jó alapos karbantartás, hiszen önkéntes szerelők már nem nagyon látogatták ezt a helyet. A látkép elég lesújtóan festett.

- Nos, Aythar, ez lesz hát a munkád… - mutatott körbe Keufhal.

- Jól van - válaszolta a fiatalabbik Reglon testvér rezzenéstelen arccal.

- És ez lesz egy hónapig a lakhelyed is…

- Jól van… - mondta ismét Aythar halkan. Tekintete a távolba révedt.

- Bízom benne, hogy megjön az eszed végre. Itt aztán most lesz időd gondolkodni.

- Valóban. Időm az lesz…

 Keufhal nehéz szívvel pillantott csökönyös öccsére. Szerette őt, de hát szigorúnak kellett lennie vele szemben. Nagyon remélte, hogy az itt eltöltött idő meghozza végre az oly régóta áhított eredményt és Aythar nézetei sikeresen megváltoznak egyszer és mindenkorra. Talán most már be fogja látni végre, hogy nincs mit keresni odalent…

 

***

 

 Az első napok viszonylag gyorsan teltek. Keufhal és Aythar néha még beszéltek is egymással pár szót a szabályzat ellenére. Míg Aythar egész nap kint dolgozott hóban-fagyban, dacolva a dermesztő szélfúvásokkal, addig őrzője a sziklák rejtekébe épített meleg összkomfortos őrhely biztonságot nyújtó kényelmét élvezhette. Keufhal nap-mint- nap várta a javulást vagy legalább valami aprócska eredményt, melyből kitűnt volna, hogy öccse talán jó útra tért. De mindhiába… Aythar csak kitartóan javítgatta a magasban a propellereket.

- Keufhal! - szólt Aythar neki, mikor észrevette bátyja tekintetében az aggódást és a testvéri szeretetet, amelyet hiába próbált, mégsem tudott kellőképpen leplezni. – Ne gyötörd magad miattam! Nem te tehetsz róla, hogy ilyen vagyok. Tudnod kell, hogy én nem neheztelek rád. Te vagy az őrzőm, de te vagy a bátyám is. Csak azt teszed, amit tenned kell… mint ahogyan én is. Mindennek és mindenkinek megvan a saját rendeltetése és célja. Ezen pedig semmi sem változtathat…

- Te pedig az öcsém vagy - válaszolta Keufhal -, és az is maradsz, bármi is történjék. Vigyázni fogok rád, ameddig csak tehetem.

 Aztán besétált a jó meleg őrhelyre, Aythar pedig odakint maradt és késő estig dolgozott. Éjjel, mikor jeges szél támadt, behívta őt, hogy melegedjen és pihenjen reggelig.

 

***

 

 Egyik reggel segítség érkezett egy másik őr személyében. Rodan Fowler volt az. Nem volt túl kedvelt egyén még a saját kollégái körében sem. Ráadásul Keufhal feljebbvalója is volt egyben.

- Hát megjöttem! - mondta Rodan a két testvér őszinte megrökönyödésére. - Még mielőtt túlontúl elpuhítana az a fene nagy testvéri szeretet! - bökte oda Keufhalnak, aki megpróbált nem reagálni. - Te most már elmehetsz, eddig tartott a szolgálatod. Megjött a váltás! Ja, és ne aggódj az öcsikéd miatt, én majd keményebb nevelésben részesítem! Pár nap és elfelejti még az álmait is, azt garantálom… Jó utat hazafelé, Keufhal! - mondta végül Rodan ellentmondást nem tűrő hangnemben.

 Keufhal nem búcsúzott el szeretett öccsétől, csupán összenéztek. Egy pillantásból is megértették egymást.

- Aythar! - szólította meg új őrzője. – Hát te lennél az a hitszegő?! Ne álmodozz olyan sokat, mert a végén még meg találod terhelni az agyad!

 Aythar nem válaszolt, csak végezte tovább a dolgát. A párkány szélén sorakozó szélturbinák forgó részeit szerelgette. Alatta a tátongó mélység. A fel-feltámadó szél néha erőteljesebben belekapaszkodott a ruhájába, de ő nem félt.

 Volt, mikor felállt a párkány szélére, kitárta karjait és vitorlaként nekifeszült a viharos szél áramlásának. Olyankor szárnyalt képzeletben, mint a madár.

- Vigyázz, te fiú! - szólt oda neki Rodan. – Még a végén a mélybe találsz zuhanni… Azt pedig nem akarjuk, ugye?

 Ezt még hallotta Keufhal, aztán végképp maga mögött hagyta az “Angyal-szirt”-et. Sajgó szívvel nézett vissza és közben arra gondolt, hogy talán jobb is, ha nem látja öccse szenvedését.

 Ezek után Aythar minden éjjel kint aludt a szabadban, de őt nem tántoríthatta el semmi sem eltökélt szándékától. Még a kényszermunka, de még jéghideg hófúvások sem szeghették kedvét. Tisztán ragyogtak fölötte a csillagok, melyeket soha nem takart el előle semmi, hiszen a felhők továbbra is változatlanul odalent gomolyogtak a mélyben. A Hold káprázó fénytakaróval vonta be a sötét fellegeket, melyek lassan úsztak és kavarogtak a végeláthatatlan messzeségben.

 

***

 

 Lassan közeledett a büntetés kiszabott idejének vége. Már csak pár nap lehetett hátra, de Aythar nézeteiben nem történt különösebb változás. Az maradt, aki mindig is volt: eltökélt, álmodozó és kalandvágyó, aki örökké csak a válaszokat kereste, és a titkokat kergette. Ezen még a rettegett Rodan Fowler sem tudott változtatni. Pedig hát az ő vas-szigorával eddig még senki más nem tudott birokra szállni.

 Aythar esetében megtört a jég. Végül mégsem ő, hanem Rodan és a büntetés-végrehajtás vallott teljes kudarcot. Hogy is gondolhatták egyesek, hogy egy gondolkodó lény álmain felül lehet kerekedni…? Hogy is juthatott eszükbe az az agya-ment ötlet, hogy megpróbálják megszabni egy szabad akarattal rendelkező tudatos egyén gondolkodásmódját és hogy véleményének megváltoztatására kényszerítsék…?

 Az álmokat soha senkitől nem lehet csak úgy elvenni…

 

***

 

 Az utolsó éjjelen Aythar befejezte az energiatermelő szélturbinák mechanikus egységeinek javítását. Elvégezte rajtuk az utolsó simításokat is, majd elhelyezkedett a párkány szélén. Kényelmesen leült a legszélső kiszögellésre, amely alatt rettentő mélység tátongott. Aki lenézett ide, azt szinte magába akarta szippantani, de Aythar még csak meg sem inogott a szédítő látványtól.

 Míg idefönt a sziklák között vadul süvített a jeges szél, addig lent a felhők nyugodtan, változatlanul és lágyan kavarogtak tovább.

 Aythar lehunyta szemeit. Nem zavarta őt a hófúvás sem. Hagyta, hogy szabadon áramoljanak a gondolatai, amiként a szélben parádézó aprócska jégszemcsék. Rodan a fűtött bázis ablakából figyelte őt és elégedetten konstatálta, hogy az őrzött személynek esze ágában sincs megszökni. Na, de ugyan hová is szökhetett volna...? Nem volt túl nagy az életterük és az igazságszolgáltatás előbb-utóbb úgyis utolérte volna. Hiszen senki sem kerülheti el a sorsát...

 Ennek ellenére azért a fél szemét szinte mindig Aythar-on tartotta. Most már megengedhetett magának némi pihenést - noha másból sem álltak a napjai. Ez volt az utolsó este, és reggel indulhatnak vissza a városba. Letelt hát a kiszabott büntetés. Igaz, nem volt sok eredménye... “Legfeljebb majd egy újabb alkalommal - mert hát biztosan lesz ilyen - egy másfajta, keményebb büntetést kap Aythar.” - gondolta Rodan. “Akkor majd le fog törni az a fene nagy elszántsága és akaratossága.”

 Nem is tervezte, hogy akár egy kis időre is beengedje a bunkerba melegedni. Úgy gondolta, hogy inkább hadd szenvedjen csak még egy kicsit. De Aythar szemmel láthatóan mégsem szenvedett annyira és ez eléggé bosszantotta is szigorú őrzőjét. Míg odakint szüntelenül fújt a jeges szél, a fiatal Reglon felemelte tekintetét és a ragyogó csillagokra pillantott. Tudta jól, hogy ez a hely, ahol eddig élte az életét, nem a " mennyország"... Az ott pedig mélyen lent a felhők rejtekében nem a "pokol"...

 Ekkor a szél zúgásában egy halk puffanást hallott. Körülnézett és észrevette, hogy nem túl messze mellette a földön valamiféle csomag hever. Valahonnan odapottyant... Lassan odasomfordált hozzá és csak akkor látta, hogy az valami hátizsák féle. Felnézett és egy sötét alakot látott a sziklák között elsuhanni. Valószínűleg ő dobhatta oda - gondolta. Nézte-nézte és... igen! A bátyja volt az, Keufhal!

 Aythar elcsodálkozott, hiszen nem igazán értette, hogy mi ez az egész.

- Vedd már fel! - intette neki bátyja. - ... a hátadra...!

- Tessék? - kérdezte amaz magában. A tomboló szélviharban nem is hallhatták egymás hangját.

- Na, mi lesz már...?! Vedd már fel végre! - mutogatta tovább Keufhal. - A maszkot is...!

 Aythar csak nézte a hátizsákot. Észrevette a mellette fekvő oxigén-maszkot, és a hozzá csatlakoztatott kis palackot is. Gyorsan felvette a hátára a hátizsákot, összekapcsolta a pántokat és az arcára illesztette a maszkot. Értett már mindent. Hálásan pillantott bátyjára, aki még mindig a sziklák tövében állt. Magában köszönetet mondott neki élete legnagyobb ajándékáért, amit valaha is kaphatott...

- Na, menj már! - noszogatta sietve Keufhal.

 Öccse elindult a párkány széle felé, fellépett a kiszögellésre, egészen a legszélére állt és hátat fordított a mélységnek. Háta mögött és alatta a nagy tátongó semmi...

 Rodan bentről még csak ekkor vette észre, hogy mi folyik odakint.

- Hát ez az őrült meg mi az ördögöt csinál ...?! - morfondírozott. - Még leesik itt nekem...

 Aythar lehunyt szemekkel és széttárt kezekkel érezte át a tomboló szél vad lökéshullámait. Átadta magát a természet erejének és úgy döntött, teljesen rábízza életét. Még utoljára felpillantott és a szikla lábánál álló távoli sötét alakra nézett.

- Köszönöm, testvér... - suttogta felé.

 Keufhal felemelte karját és intett neki búcsúzóul.

- Isten veled, testvér... - motyogta.

Rodan kirontott a bunkerból.

- Hé, te...! - kiáltotta.

De már későn érkezett.

 Aythar lassan dőlni kezdett a mélység felé. Akkor már nem volt visszaút. Szinte magába szippantotta az alant fekvő üres tér, ahol csupán a felhők terebélyesedtek a sötétben. Alábukott a mélybe és sebesen zuhant az ismeretlenbe.

 Rodan Fowler csak ettől félt. Még ő sem gondolta igazán, hogy ez lesz a vége. Hiszen Aythar reggel már szabadon távozhatott volna... Akkorra letelt volna már a büntetése.

 Kilépett a párkány szélére és óvatosan lenézett a sötétlő mélységbe. Csupán a lent kavargó felhőzet összefüggő felszínét látta, amint a telihold és a csillagok ragyogása halovány fénypászmával borította be. Gyorsan vissza is lépett párlépésnyit. “Szegény ördög…“- gondolta magában. “Igazán kibírhatta volna még egy kicsit és nem kellett volna a mélybe vetnie magát. Szörnyű halál... Biztosan szörnyet halt, még mielőtt talajt ért volna és becsapódott a felszínre...a "pokol" földjén.”

 

***

 

 Aythar megállíthatatlanul zuhant a felhők felé. Nem messze mellette az álló sziklák sötét és helyenként éles rücskei száguldottak el. A felhőtakaró gyorsan közeledett. Egyet-kettőt fordult a szabadesés alatt és közben sivítva süvített fülébe a hideg levegő. Aztán hamar belehuppant a rejtélyes ködpárába, amely átláthatatlanul vette őt körbe. Szinte már az orra hegyéig sem látott. Kíváncsian várta, hogy mit fog tapasztalni, amikor végre megnyílik előtte az évezredes titkok tárháza, amely oly sok kérdés, találgatás és félelem bölcsője volt nemzedékeken át.

 Hamar átzuhant a vastag felhőburkon. Már csak akkor húzta meg a zsinórt, amikor kijutott a felhők takarásából. Nagy robajjal nyílt ki az ejtőernyője és egy hirtelen határozott rántással akasztotta meg őt lendületes szabadesésében. Zuhanása lényegesen lelassult és most már inkább csak lágyan süllyedt a levegőben.

 Sötét lett, illetve még sötétebb, mint amilyen odafent volt, hiszen a hold és a csillagok fénye egyáltalán nem hatoltak át a felhők sűrűjén. Semmit sem látott, így még irányítani sem tudta magát, mert a sötétségben nem talált tájékozódási pontokat. Lassan ereszkedett tovább és közben fogalma sem volt arról, hogy voltaképpen mi is van alatta. Nem tudhatta, hogy mi várja majd odalent: a "pokol", vagy talán valami más? Vajon mi lesz a sorsa? A pusztulás vagy a túlélés?

 Egy idő múlva azon kapta magát, hogy langyos, sőt egyre melegedő szél simogatja az arcát.

 Számára ez fura érzés volt, hiszen fönt a hegyen, ahol eddig élt, mindig hideg volt. Csupán a zavartalanul tűző nap biztosított néha némi enyhülést, bár a dermesztő hidegen ez mit sem változtatott. A jeges, magaslati levegőt még az sem tudta felfűteni.

 Ahogy egyre lejjebb ereszkedett, úgy forrósodott körülötte a lég. Nem hallott semmit. Csend volt. Csupán a szél...

 Akkor hirtelen egy durva ütődést érzett az egész testén alulról. A lábai berogytak. Nagyot huppanva ért földet és ha történetesen nem lett volna sötét, akkor is elsötétült volna előtte minden. Eszméletét vesztve csúszott lefelé egy törmelékes domboldalon. Aztán amikor megállapodott végre, lepelként hullott rá az ejtőernyő és beborította az egész testét.

 

***

 

 A földön fekve tért magához. Meleg volt a levegő és melegnek érezte maga alatt a talajt is. Halvány világosság szűrődött be az ejtőernyő anyagán keresztül. Ki kellett bújnia alóla, hogy megláthassa végre a lenti világot és meggyőződhessen arról, hogy valót írt-e az "írás"...

 Óvatosan, de annál égőbb izgatottsággal bújt ki. És akkor meglátta... Elszörnyedve nézett körül. Minden halott és kiégett volt. Nem voltak tengerek, nem voltak növények, sem pedig egyéb élőlények. A sivár síkságokat csupán kopár sziklák tarkították. A távolban néhol füstfelhők emelkedtek a magasba és folytak bele észrevétlenül az odafönt gomolygó sötét, borús fellegekbe, melyeken át már nagyon-nagyon régóta nem sütött át a nap egyetlen kósza sugara sem. A nappalok örök félhomályra ítéltettek itt a felhők alatt, csupán halvány világosság derengett át rajtuk. De hiába nem sütött a nap sohasem, mégis tikkasztó volt a hőség.

 Aythar le sem vette az oxigén-maszkot. Fura volt számára ez a nagy meleg, hiszen nem ezt szokta meg élete során. Szokatlan volt az örökös félhomály és az is, hogy a felhők most már fölötte lebegtek. Felülről nézve azok is sokkal szebbnek tűntek, mint így.

 Valóban ez lenne a "pokol"? - furakodott eszébe a gondolat. Most nem tudta, mit higgyen.

 Itt nem volt más, csak pusztulás. A valaha létezett életnek még a nyomai is eltűntek. Egyszerűen kiégett minden. A levegő telis-tele volt ködszerű füsttel, korommal, pernyével meg mindenféle apró égett részecskemaradvánnyal. Csak élettelen sziklák és törmelékek mindenütt...

 A légkör igen szennyezettnek tűnt, talán mérgező is volt. A levegő belélegezhetetlen. Hogy mi történhetett itt, ahol ősei laktak és élték mindennapi életüket, arról halvány sejtelme sem volt. Mindenesetre megértette, hogy miért is menekültek fel a túlélők a hegyekbe...

 Tudta jól, hogy már nem térhet vissza az övéihez, azonban nem bánta meg, hogy megtette ezt az utat. De ha meg is bánta volna, most már akkor sem változtathatott volna ezen. Ennek így kellett történnie - gondolta.

 A távolban észrevett valamit. Szemeit megerőltetve kibontakozott előtte egy romos város kietlen látványa. Elindult felé, hátha talál ott valamit. Bár igazából nem is tudta, hogy mit keres.

 

***

 

 Csak akkor látta, hogy mégsem egy hajdani városról van szó, amikor beért az épületek közé. Felismerte, hogy az inkább valamiféle támaszpont vagy komplexum lehetett valamikor. Fém bódékat és autóroncsokat fedezett fel helyenként. Néhol fegyverek hevertek a törmelékes talajon, és még sok más egyéb, ami az egykori ember egykori uralkodását jelezte.

 Aythar-nak feltűnt egy távolabbi tisztáson magasodó hatalmas és hosszúkás mesterséges tárgy, amely egyenesen az eget célozta meg. Soha sem látott még ilyet, bár az "írás" többször is említette...

 Eltelt egy kis idő, mire odaért. A monstrum ott magasodott előtte szilárdan és méltóságteljesen. Egy korabeli űrrakéta volt és úgy állt ott, mintha csak indulásra készen várná a pilótáját. A gyönyörű űrjármű szinte hívogatta őt.

 Kíváncsian és izgatottan lépett fel a lépcsőre, mely a pilótafülkéhez vezetett. Hosszú volt az út felfelé, rengeteg lépcsőfokot meg kellett másznia, míg elérte a célját. Mikor felért a magaslatra, kifújta magát és körbenézett. A táj szívszorító látványt nyújtott. Szinte csak sötét színek léteztek, legfőképp a szürke. Majdnem minden sötétszürke és hamuszínű volt.

 Végül rászánta magát és belépett az űrhajóba. A zsilip szisszenve nyílt ki, majd ugyanúgy be is záródott mögötte. Kigyúltak a fények. Itt bent már volt belélegezhető levegő is, és ráadásul milyen finom...Hmmm...

 Űrruhákat látott egymás mellett a falon sorakozni. Fel is próbált egyet. Kényelmesnek bizonyult, így aztán magán is hagyta. A következő siklóajtón keresztül pedig már beléphetett a kabinba. Ez az ajtó is gyorsan becsusszant mögötte automatikusan.

 A műszerek szinte egy csapásra megelevenedtek. A monitorok, a kijelzők kifényesedtek és apró csipogások, berregések járták be az egész fülkét.

 Aythar beleült az egyik fotelba. Vele szemben egy nagy képernyő folyamatosan a külső képet mutatta. A kamera körbe-körbe pásztázta a lepusztult tájat. Az ifjú utazó felvette a sisakját, majd beszíjazta magát a pilótaülésbe. Ekkor felmorajlott az űrhajó meghajtórendszere. Pedig még nem is nyúlt semmihez sem a műszerfalon. A kapcsolók kis lámpácskái váltakozva villogni kezdtek. A kijelzőkön folyamatosan változó adatok jelentek meg. Lentről egyre hangosabb zúgás hallatszott, hamarosan már az egész hajótest is beleremegett.

- Indítóprogram aktiválva - tájékoztatott a számítógép.

Aythar ekkor vette csak észre, hogy beindult a visszaszámlálás.

- 20... 19... 18... 17...

 Minden automatikusan működött.

- Kilövéshez felkészülni! - harsogta a digitális hang.

 A fiatal Reglon kényelmesen elhelyezkedett a székben és várt. Nem volt benne félelem.

- 13... 12... 11...

 Az űrhajó nagy, sűrű füstöt lövellt ki magából, amely aztán széles körben elterült körülötte.

- Célirány betáplálva! - mondta tovább a hang.

 A pilóta már felkészült a nagy utazásra. Érezte, hogy valami csodálatos dolog vár rá. Nyugodt volt, mert tudta: ő bizony megtette az első lépést. Rajta már igazán nem múlhat semmi. Felismerte végül, hogy a menny-t és a poklot nem fent vagy lent kell keresni. Hanem valahol egészen máshol...

- 6... 5... 4... 3...

Minden zúgott-búgott és remegett. Itt az idő!

- Kilövés! - hangzott a robotpilóta információja.

 Az űrhajó lassan, komótosan felemelkedett és útnak indult az ismeretlen felé, amely nagy ígérettel kecsegtette a benne utazót.

 

***

 

 Keufhal épp szokásos teendőit végezte. Élelemszerző körúton volt a havas hegycsúcsokon. Minden csendes volt és nyugodt, mint mindig. A nap változatlanul tűzött, de mégis hideg volt. Változatlanul gomolygott alatta a mélyben a felhőpáncél is, melyen keresztül soha nem pillanthatta meg idefentről még senki sem az alvilág zord arcát.

 Halk, visszhangzó morajlás szakította meg a hegyvidék csendjét. Körbenézett és meglátta az egyik távolabbi hegycsúcsról lezúgó lavinát. Eszébe jutott az öccse, Aythar. Szeretettel, de mégis fájó szívvel gondolt rá. Néha már bánta, hogy segített neki a szökésben, hiszen könnyen meglehet, hogy a vesztébe rohant.

 “Szegény Aythar!” - gondolta. “Vajon mi lett vele? Túlélhette? Megtalálta, amit keresett?“

 Keufhal úgy sejtette, hogy erre már talán soha nem fogja megtalálni a választ. Ugyanakkor abban is biztos volt, hogy jól tette, amit tett. Érezte, hogy mindennek így kellett történnie. Jól ismerte öccsét és biztos volt benne, hogy ő bizony tényleg soha nem adta volna fel és sohasem hátrált volna meg, bármilyen büntetést is helyezett volna kilátásba a tanács.

 Elmerengve követte szemével a lavina útját, amint megközelítette a felhőzetet, majd eltántoríthatatlanul áthatolt rajta, végül a hógörgeteg örökre eltűnt alatta a mélyben.

 

***

 

 Nem sokkal később ismét egy morajlás-féle hang kezdte áthatni a békés hegyvidéket. Az idősebbik Reglon pedig ismét kereste, hogy merre zúdul egy újabb lavina. De nem látott semmit, hiába is szemlélődött. A tompa zúgás egyre csak erősödött, ám a hang forrása továbbra sem vált láthatóvá.

 Keufhal csak fülelt. Hallható volt, hogy ez most nem egy egyszerű lavina hangja. Ez valami más volt. Ez nem a megszokott zúgás... Volt ebben valami különös... Nem a természet hangja...

 Abban a pillanatban nem messze egy rakéta nagy dübörgés kíséretében szakította át az összefüggő felhőtakarót. A száguldó űrrakéta méltóságteljesen repült felfelé és tátongó lyukat hagyott maga után a felhők között. Az átható dübörgés még a sziklákat is megremegtette. Több helyen újabb és újabb lavina indult útjára és zúdult a mélység felé. Ki tudja, mi mindent sodort magával...

- Légy jó, Aythar! - intett utána Keufhal büszkén és mosolyogva. - Kívánom, hogy lelj rá arra, amit keresel, akármi is legyen az!

 A nap lassan lenyugodott a távoli hegyvonulatok mögött, közben a csillagok szépen sorban előtűntek a változatlan égbolton.

 Az űrhajó által hátrahagyott füstcsíkot a szél hamar elsodorta és semmivé foszlatta. De magát a távolodó rakétát még egy jó darabig továbbra is látni lehetett, bár csupán egy hunyorgó fénypont látszódott belőle, amely lassan elvegyült a sötétlő égbolt többi ragyogó fénypontja között. Már csak egy volt a távoli csillagok közül.

 Keufhal addig követte szemével, amíg csak tudta. Öröm járta át a szívét. Sokáig ott maradt még a sziklaszirten. Életében először elgondolkodott azon, hogy talán tényleg nem itt fent van a "mennyország" és nem ott lent a "pokol"...

De hát akkor hol...? Hol keressék...?

Aythar már tudta a választ...

 

 

***

 

VÉGE

 

 

2003. 12. 15. 

Carl Thomas © Minden jog fenntartva!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

freefall777@freemail.hu

(Erinka, 2009.12.03 14:28)

Hmmm..:)))
Ez nagyon tetszett!!!:))
Nagyon jó írás és kifejező...A szabad elme lángolása és akadályt nem ismerő szárnyalása...Külön tetszik h ilyen regényesen van megírva...párbeszédekkel és tiszta,tömör gondolatokkal...Gratulálok:))Szép lassan elolvasom mindegyiket:)
A zene is passzol hozzá:)