Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Embrió elme

2008.10.20

A zenelejátszó igény szerint leállítható!   >>>>>

 

 

Embrió elme

 

 

A szellemvilág lakói ugyanúgy léteznek, akárcsak mi, emberi lények, csakhogy őket nem feltétlenül érzékelhetjük közvetlenül, mivel más síkokon és a miénktől eltérő dimenziókban élnek. Akár a különböző hullámsávok, más-más csatornák a rádió adásában… Bárhová is tekerünk, mindig más és más zene szól. Néha azonban keverednek a frekvenciák és egymást megzavarva a két különféle műsor olykor egyszerre hallható…

 

***

  

 A kisfiú zaklatottan érkezett haza az iskolából. Még csak nyolcéves volt, hátát a súlyos táska húzta. De most mégsem ez volt számára a legnagyobb teher. Orra kipirosodott, szemeit könny áztatta. A levegőt szaporán kapkodva sietett hazafelé. Homloka verejtékben úszott. Csak ment, mindenét megfeszítve, hátra sem nézett. Egészen addig, míg végre hazaért. Ám láthatóan még akkor sem tudott megnyugodni. Ezt édesanyja rögtön észre is vette rajta.

 

- Mi történt, kisfiam? – guggolt oda hozzá tűzpiros arcocskáját megsimítva. – Valami baj van?

 

A kisfiú nem tudott megszólalni. Folyton előtörő könnyeivel küszködött.

 

- Talán fáj valamid? – faggatta tovább aggódó édesanyja. De ő csak halkan szipogott, és fejét ingatva jelezte, hogy a válasz: nem. – Bántott valaki? Mondd el, szívem…

 

- Nem, anya, nem bántott senki – bökte ki végül a gyerek.

 

- Hát akkor… miért itatod az egereket? Rossz jegyet hoztál, ugye?

 

- Ötöst kaptam… - hüppögött tovább a fiú.

 

- Akkor meg már végképp nem értelek, kicsim. Áruld el nekem légy szíves, hogy…

 

- Apát láttam…

 

Az asszonyt mintha csak áramütés érte volna, hirtelen megrökönyödött és kikerekedett szemeivel borús pillantást vetett szeretett gyermekére.

 

- De hát… őt nem láthattad. Ugye érted, kicsim? Őt nem láthattad. Biztosan… biztosan valaki más volt az, aki esetleg nagyon hasonlított rá…

 

- Nem, anya! Ő volt az – mondta remegő szájjal.

 

- Jaj, kisfiam, ezt már megbeszéltük – ölelte magához az asszony gyengéden a kisfiát. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk…

 

- De őt láttam, anya… - fakadt sírva végül az elkeseredett gyermek és magához szorította édesanyját. – Rám mosolygott…

 

- Jól van, kicsim, minden rendben van. Nyugodj meg, kérlek – vigasztalta tovább gondterhelt tekintettel.

 

Lassan sűrű felhőket hozott az éj és szakadó eső verte az ablakot, míg a kisfiú álomba sírta magát.

 

 

 

***

 

- Köszönöm, hogy ilyen késői órán fogadni tudott, doktor úr – hálálkodott a kétségbeesett asszony.

 

- Ez csak természetes. Kérem, foglaljon helyet, és mondja el részletesen, mi történt.

 

- A kisfiam megint látni vélte az édesapját. Teljesen felzaklatta a dolog.

 

- Hol történt, és mikor?

 

- Fényes nappal az iskola előtt várt rá… és mosolygott.

 

- Szóval várt rá…?

 

- Úgy értem… ő ezt így mesélte nekem. És ez már nem az első eset, amióta pár éve meghalt a férjem – sütötte le szemeit az asszony, miközben ujjait szorongatta. – Mi a véleménye, doktor úr?

 

- Nos, annak alapján, amit most elmondott, nagyon úgy tűnik számomra, hogy a gyermek még mindig nem tudta feldolgozni az édesapja elvesztését. Minden bizonnyal a tudatalattija efféle kényszerképzetekkel próbálja kompenzálni a szeretett szülő hiányát. Gondolom, igen közel álltak egymáshoz, igaz? Eleinte sajnos ez gyakran előfordulhat. Talán őt látja az emberekben, akik valamelyest hasonlítanak az elhunyt személyhez. Akár külsőleg, akár az életkorukat illetően, vagy pedig…

 

- Hisz ön a szellemekben, doktor úr? – kérdezte váratlanul az asszony.

 

- Hogyan, kérem? – lepődött meg az orvos a képtelen kérdés hallatán.

 

- Mit gondol a halál utáni életről? Ön szerint létezhet még a lélek a test megsemmisülése után is?

 

- Mit is mondhatnék erre, hölgyem… Különös, hogy ezt éppen tőlem kérdezi. Mint tudja, pszichiáterként én csakis orvosi szempontból foglalhatok állást. És csakis racionális szemlélettel közelíthetjük meg a kérdést. Tudományos alapon semmi sem támasztja alá az efféle paranormális jelenségek létezését, és hitelességét. Ám az orvostudomány, a pszichológia képes logikus, érthető magyarázattal szolgálni minden hasonló kérdésre. Ezek a dolgok mind az emberi elmében zajlanak. Zaklatott állapotban, stresszhelyzetben illetve egyéb extrém helyzetekben, akár tartós és lezáratlan lelki fájdalmak, konfliktusok esetében sokszor nem a valóságnak megfelelően történik az észlelés. Ahhoz hasonlítanám, mint amikor víz áztatta ablakon keresztül nézünk ki a külvilágra. Mindent egy kicsit torzulva, elmosódottan, és nem a valóságnak megfelelően látunk. Vagy amikor egy sötét szobában a székre ledobott ruhakupac körvonalazódik a kintről beszűrődő gyenge hajnali fényben. Ha sokáig nézzük, úgy tűnhet, mintha mozdulna. Aztán személyiséget aggtunk rá, tulajdonságokkal ruházzuk fel önakaratunkon kívül is. Míg végül aztán már nevet is adunk neki. Nevet adunk a saját félelmeinknek, amelyek saját magunkból, az észlelőből erednek. Ugyanis ez nem más, mint az ismeretlentől való félelem, rögeszmés emlékképek és a tudat mélyén felhalmozódott, fel nem dolgozott érzések komplex elegye. Tehát, hölgyem, azt kell mondjam, sem kísértetek, sem szellemek nem léteznek. Mint ahogy angyalok vagy ördögök sem. És mint ahogy mennyország vagy pokol sem. Azok is mind a tudat különféle állapotai. Mindezek csupán az emberi elme termékei, semmi több. Egyszerű kivetülések, melyeket az agy vetít ki és az észlelő személy az emlékeiből táplált személyiséggel ruházza fel. De nem kell aggódnia, asszonyom, ez nem csak a gyerekeknél, hanem a felnőtteknél is ugyanúgy előfordulhat. Mint tudjuk, a gyermeki fantázia sokkal fogékonyabb az ilyesféle dolgokra is. A gyermek képzelete határtalan, ami pedig nagyszerű táptalajt ad ahhoz, hogy elméjének kivetüléseit valóságként élje át. De ez idővel ritkulni fog… És majd az idő minden sebet begyógyít, ahogy mondani szokás…

 

- Ebben nem osztom a véleményét, doktor úr… - szólalt meg az asszony. – Az én kisfiam estében ez sajnos éppen fordítva történik. Ugyanis ez nála egyre gyakrabban fordul elő. Egyre többször látja az édesapját…

 

 

***

 

 A nagyobb bajt megelőzendő, orvosi javaslatra elő lett jegyezve egy közeli időpont, amikor a kisfiúnak be kellett feküdnie a kórházba egy alapos kivizsgálás céljából. Elvégeztek mindenféle vizsgálatot, hogy kiderítsék a probléma okát, és lehetőség szerint megpróbálják orvosolni azt. Ez mindössze néhány napot vett igénybe. A professzorok végül is nem találtak semmiféle elváltozást, és megállapították, hogy a probléma feltehetően nem szervi eredetű. Így tehát a kisfiú élhette tovább a saját megszokott kis életét: járhatott iskolába, játszhatott a barátaival, élvezhette a napfényt, a jó levegőt, és a gondtalan hétköznapokat…

 

 Míg aztán egyszer csak ismét meglátta Őt. Az édesapját, aki már rég eltávozott és itt hagyta őt mindenféle búcsú nélkül, magára hagyva az álmaival, a szeretetével, melyet ma már csak édesanyjával oszthat meg. Annyi mindent nem mondhatott el az édesapjának. Azóta is lett volna mit mondania. Az az évekkel ezelőtti tragédia váratlanul történt. És az ilyesmire sosem lehet felkészülni.

 

 Felszakadó érzései a szívére forrtak, melyek aztán egyre súlyosabb teherként nehezedtek a még amúgy is sérülékeny kis lelkére. Ez pedig maradandó nyomot hagyott benne.

 

 A kisfiú emlékezett rá, hogy mit érzett és mit tapasztalt, amikor tudomására jutott a szörnyű hír, amit bárcsak sose hallott volna. Bárhogy is szerette volna, nem lehetett elfelejteni, pedig szívesen kitörölte volna az emlékezetéből. Abban a percben a világ megváltozni látszott körülötte. Egyszeriben mindent élesen látott, élesen hallott. Érzékszervei kifinomulva működtek. A valóságnak nevezett valami oly távolinak tetszett, a színek is hirtelen felélénkültek. És a csend volt mégis a legfájóbb, ami befurakodott mindenhová, és amely nyomasztó ürességet hozott magával. Aztán a színek lassan kifakultak, de a csend azóta is ott égett benne tovább.

 

 

***

 

 Amikor az asszony belépett a szobába, rögtön szemet szúrt neki a kisfia zárkózottsága.

 

- Mi újság az iskolában? – kérdezte tőle.

 

- Semmi különös – válaszolta komoran és nagy kerek szemeivel édesanyjára pillantott.

 

- Akkor mondd csak, miért lógatod az orrod?

 

- Megint láttam… Megint találkoztam apával.

 

- Jaj, istenem – temette az asszony tenyerébe az arcát. – Mikor lesz már ennek vége? Apa elment, kisfiam! Értsd meg végre! És sajnos már nem jön vissza többé. Nem tud visszajönni, hiszen ő már…

 

- De itt volt.

 

- Itthon?

 

- Most már beszélt is hozzám – bólintott a kisfiú.

 

- És… - nézett föl az édesanyja kissé zavartan. – És mit… Mit mondott neked?

 

- Azt mondta, hogy ő ezt nem akarta. Nem akarta. Érted ezt, anya?

 

- Igen, kisfiam, azt hiszem, értem. De hogy került ide? Egyszer csak úgy itt termett?

 

- Nem. Csöngettek, én kinyitottam az ajtót, és ő ott állt. Alig hittem el. És akkor én elkezdtem sírni, mert annyira örültem neki. Úgy örültem, hogy visszajött. Mégis sírtam…- szinte még ki sem mondta, máris potyogni kezdtek a könnyei.

 

- Jól van, kicsikém – ölelte magához az édesanyja. – Ne sírj, nincs semmi baj…

 

- Aztán megöleltem – folytatta a fiú zokogva. – És mondtam neki, hogy mennyire szeretem. Örült neki.

 

- De ezt ugye mind csak álmodtad… – érdeklődött az asszony óvatosan.

 

- Először én is azt hittem. De minden olyan igazi volt. Nem hinném, hogy csak álom volt.

 

Az asszony gondolataiba merülve pillantott maga elé. Aggodalma a gyermekéért ezzel csak fokozódott.

 

 

*** 

 

- Doktor úr, mi lehet a baj? – fordult tanácsért az asszony a pszichiáterhez. – A kisfiam eleinte még csak az álmairól mesélt, most meg már valóságosnak gondol minden találkozást az édesapjával. Meg van róla győződve, hogy nem álmodik, és nem képzelődik. Erről még én sem tudnám meggyőzni. Pedig bárhogy is próbáltam neki elmagyarázni… Hiába is erőlködtem.

 

- Kérem, ne keseredjen el. Nem mindig járunk sikerrel már elsőre. Néha még több türelem szükséges. Sajnos előfordul néha, hogy a gyermek a szeretett szülő elvesztését nem képes könnyen és maradéktalanul feldolgozni. Egy közeli családtag elvesztése jelentős traumát okoz, amivel nehéz megküzdeni. De hogyan is történtek pontosan ezek a bizonyos “találkozások”?

 

- Mint már említettem, eleinte csak álomként, majd később már valóságként élte meg őket. Tudja, ez már kezd ijesztő lenni. Az első találkozás alkalmával semmi különös nem történt, csak megjelent. Állítólag. Semmi több. Aztán pedig várt rá az iskola előtt és… rá mosolygott. Aztán nemrégiben már be is csöngetett hozzánk, azt képzelje el, doktor úr. A kisfiam ajtót nyitott. Először sírva fakadt. Összezavarodott. Az apja állt előtte… és beszélt hozzá.

 

- Mégis, mit mondott?

 

- Valami olyasfélét, hogy nem akarta. Ő ezt nem akarta.

 

- Igen, értem. Folytassa, kérem.

 

- Azután átölelték egymást, és a fiam mondta neki, hogy annyira szereti.

 

- Mi történt még?

 

- Aztán már semmi. Egy pillanatra nem nézett oda, és már nem volt sehol sem. Ezt ő így mesélte.

 

- Értem. Ez egy lezáratlan ügy a kisfia számára, ez kétségtelen. Igazából nem tudja mivel kitölteni az édesapja hiányát. Ott tátong benne az űr, amit hagyott maga után. Biztonságra vágyik, és most sérülékenynek érzi magát.

 

- De hát én ott vagyok neki, törődök vele. Mindig megpróbálok türelmes lenni és megértő. Nekem bármit elmondhat, mindig figyelmesen meghallgatom.

 

- Persze, persze, ezzel nincs is semmi probléma. Tudja, asszonyom – folytatta a pszichiáter -, a kisgyermekek képzelete felülmúlhatatlan. Olykor kitalálnak dolgokat. Nem szándékosan, hanem inkább a gyermeki elme tudatalattijának különféle bonyolult mechanizmusai működtetik, és hívják életre a gyermek fantáziájában a különféle emlékképek akaratlan felhasználásával is. Tekintélyes tulajdonság a képzelőerő. Nem szabad alábecsülni. Ne feledjük el azt sem, hogy a kisgyerekek hajlamosak hinni bármiben, amit csak el tudnak képzelni. Például a Mikulás bácsi, vagy akár a mumus. Ezeket is sokáig nagyon is valós dolognak ítélik. Míg egyiket a vágyaik, másikat pedig a félelmeik keltik életre. Természetesen csak átvitt értelemben. Talán ez esetben is valami hasonló dologról lehet szó. Mivel az elvesztett édesapja még aktívan él az emlékeiben, a tudatalattijában önműködöen létrejövő reflexek, melyekről még nem tudunk sokat, nos ezek valamiképpen kivetítik és ezt a gyerek valóságként éli meg. Az elraktározott emlékekből merített képekkel helyettesíti be, úgy ad neki személyiséget is. Minden ilyen esetben egy közeli hozzátartozója képe, személyisége jelenik meg az észlelő előtt, akihez szoros érzelmi kötelékek fűzték. A szavakat is szintén az észlelő tudatalattija adja az így kivetített pszicho-kép szájába. Ez valószínűleg a gyermeke esetében is így történhetett, asszonyom.

 

- És esetleg lenne valami megoldás erre a problémára, doktor úr?

 

- Talán nem ártana egy újabb, tüzetesebb kivizsgálás.

 

 

***

 

 Mint ahogy arra számítani lehetett, az újabb vizsgálatok sem hoztak számottevő eredményt. Ha csak annyit nem, hogy az agyról készült, speciális eljárással fotografált felvételeken látható volt egy bizonyos terület különös, és orvosi szempontból megmagyarázhatatlan mértékű, váratlan agyi aktivitás. Mégpedig ez az agy azon részén következett be, amely a tudomány jelenlegi állása szerint az álmokért és a képzeletért felelős. Az agynak ez a része elképesztő aktivitást mutatott. De hogy miért, azt nem tudták.

 

 Egyéb elváltozás nem volt látható. Így aztán nem is volt indokolt az orvosi beavatkozás. Csak sejteni lehetett, hogy talán ez lehet a rendhagyó probléma forrása, ám bővebb információk hiányában pontos diagnózist felállítani nem lehetett.

 

 A doktorok csupán bíztatni tudták az aggódó édesanyát, hogy az idő előrehaladtával bizonyára meg fognak szűnni ezek a kellemetlen pszichés problémák. Minél idősebb lesz az ember – mondták, - annál inkább hajlik majd a racionális dolgok felé. A gyermeki elme képzelete idővel halványodik, a még élénk emlékek lassan megfakulnak, míg végül aztán teljes lesz a gyógyulás.

 

 Mi tagadás, meglehetősen sovány vigasz volt ez egy anyának, akinek szinte nap mint nap szembesülnie kellett gyermeke lelki megpróbáltatásaival. Azt mondták, talán használna a gyógyszeres kezelés, de hosszú távon nem volna kifizetődő a kockázatok és mellékhatások tekintetében. És mivel eddig még nem volt a praxisukban hasonló eset, ezért nem garantálhatják a gyors gyógyulást.

 

 Nem volt mit tenni, várni kellett hát, hogy az idő majd csak megold mindent, és a kisgyermek egyszerűen kinövi állítólagos képzelgését, és a szívében is halványodik a gyász. A várakozással ellentétben mégsem úgy történtek a dolgok, ahogy remélték.

 

***

 

 A kisfiú különös tapasztalatai az idő múlásával nem hogy ritkultak, inkább egyre gyakoribbá váltak. Míg aztán egy napon történt egy egyedülálló eset.

 

 Az asszony éppen a konyhában törölgette az elmosogatott tányérokat vacsora után, amikor a kisfia állított be széles mosollyal és felvillanyozott tekintettel.

 

- Anya, anya – szólt lelkesen.

 

- Mondd csak, kisfiam, kész a leckéd?

 

- Igen, készen van már. De anya, figyelj egy kicsit…

 

- Jól van, lassan fürdés és készülődhetsz a lefekvéshez, rendben?

 

- Még ne, anya…

 

- Miért? Még nem játszottál eleget? Holnap korán kelünk…

 

- De itt van… apa.

 

- Mit mondasz? – kerekedtek el az asszony szemei.

 

- Itt van.

 

- De kisfiam…

 

- Tényleg itt van. Bejött a szobámba.

 

- Most?

 

- Igen, most – mosolygott a kisfiú. – Gyere, anya…

 

- Micsoda? – hüledezett tovább a nő.

 

- Gyere csak, ne félj – mondta a gyerek és sebesen visszairamodott a szobájába.

 

- Ó, istenem! – tette a szája elé kezeit az asszony.

 

 A könnyeivel küszködve lassan elindult a gyerekszoba felé, miközben gyermekéért aggódott. Valójában nem hitte, hogy a kisfián kívül bárki mást is ott találhat. Amikor belépett a szobába, nem is látott senki mást. Megnyugodva nézett körbe, majd fiához lépett:

 

- Látod, kicsim, mondtam én neked, hogy nem lehet itt. Csak képzelődsz. Nincs itt senki. Nyugodj meg, kérlek… Nincs semmi baj…

 

- De igen, anya – válaszolt a kisfiú higgadtan. – Itt van. Csak ne félj…

 

- Kisfiam, kérlek, ne csináld ezt. Ez már nem játék. Légy szíves, térj már észhez…

 

- Ha nem hiszed, fordulj hátra, anya. Nem kell aggódnod…

 

- Ez nem lehet igaz – fakadt ki az asszony kissé ingerülten.

 

Amikor megfordult volna, azzal a szándékkal, hogy mégis inkább kimegy a szobából, a mozdulata hirtelen félbe maradt. Az ámulattól megrökönyödve zuhant a székbe. Alig tudta felfogni, igazából el se merte hinni, amit látott. A rég elhunyt férje volt az.

 

- Szervusz, szívem – mosolygott a megrémült nőre a kísérteties alak. – Nyugodtan foglalj csak helyet, nincs semmi baj. Ugye te is szeretsz még, úgy, ahogyan én téged?

 

 Az asszony torka összeszorult, egy hangot sem volt képes kinyögni és pillanatok alatt megjelentek szemeiben az első könnycseppek, melyek aztán fénylőn gördültek le arcán.

 

 

 

***

 

 A nő még mindig csak maga elé meredve, szinte sokkos állapotban ült a fotelban, mikor a pszichiáter megérkezett.

 

- Asszonyom, jól van? Hogy érzi magát? – érdeklődött az orvos. – Mondja el, kérem, mi történt…

 

- Láttam én is – motyogta a nő.

 

- Mégis, mit látott?

 

- Most már én is látom. Hogyan lehetséges ez?

 

- Elmondaná pontosan az esetet?

 

- Már nem csak ő látja…

 

- Ne, haragudjon, de nem értem…

 

- És beszélt hozzám…

 

- Kiről beszél, hölgyem?

 

- A férjemről… - nézett fel a nő tágra nyílt szemeivel az orvosra. - Itt volt. Láttam. Hallottam a hangját.

 

- Nem lehet, hogy esetleg elszenderedett a fotelben? Félálomban a fáradt, zaklatott elme sok mindent kissé máshogyan érzékel…

 

- Ébren voltam. Nagyon is ébren. A fiam is látta. Beszélt hozzám…

 

- Én megértem, asszonyom. Mostanában sok mindenen keresztülment a kisfiával kapcsolatban. Önt is megviselhették az események, és ez érthető. Nézze, biztosan kimerült, és most zaklatott állapotban van. Talán jót tenne egy kis pihenés. Mindenképpen javasolnám, hogy…

 

- Értse meg, doktor úr, nem képzelődtem. Most már hiszek a fiamnak. De mégsem tudom felfogni ép ésszel, hogyan lehetséges ez… Reméltem, ön majd magyarázatot ad minderre. Hogyan lehet, hogy egy hallucinációt többen is érzékelnek egyszerre, egyidejűleg ugyanúgy?

 

- Talán nem ártana egy alaposabb kivizsgálás…

 

- Hát nem érti? Tudom, hogy megtörtént.

 

- Rendben van, hölgyem, kérem, nyugodjon meg… De annyit még áruljon el, mi történt azután? Egyszerűen köddé vált és eltűnt?

 

- Nem. Fogta magát és kisétált az ajtón. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy látomás. Hanem mint egy nagyon is élő, hús-vér emberi lény.

 

- Hiszen ön is nagyon jól tudja, hogy ez nem lehetsé…

 

- Igen, tudom. Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ő már meghalt. Nehéz volt, de végül… Nos, ma már túl vagyok rajta, azt hiszem. Jól tudom, hogy sajnos már nem él.

 

- Na látja, asszonyom.

 

- De most mégis itt volt valamiképpen. Mintha mi sem történt volna. Újra itt volt, rám mosolygott és megszólított. A hangja is olyan ugyanaz volt. Nem tudom ép ésszel felfogni, hogyan történhetett ez…

 

- Hát nézze – tárta szét kezeit végül az orvos -, így én sem tudok most mit mondani. Azt hiszem, tényleg az lenne a legjobb, ha most inkább lepihenne, megpróbálná elfelejteni a történteket, és kialudná magát. Felírok önnek egy nyugtatót, meglátja, idővel minden könnyebb lesz majd…

 

Azzal meg is írta a receptet és letette az asztalra. Már éppen búcsúzott volna, amikor váratlanul a szeme sarkából egy férfialakot pillantott meg az ajtóban.

 

- Üdvözlöm, doktor úr – mondta a férfi.

 

- Jó napot, uram. Ön is a családhoz tartozik?

 

- Ami azt illeti, igen.

 

- Ez esetben megtenné, hogy…

 

Amikor a háta mögé nézett és megpillantotta az asszony és gyermeke tekintetét, azonnal elakadt a szava.

 

- Ő az – suttogta a nő.

 

- Szia, apa – mosolygott a kisfiú -, hát megint eljöttél…

 

A pszichiáter döbbenten nézett a férfira, akinek isteni nyugalom és béke tükröződött az arcáról. Minden pillantása szeretetet sugárzott, ahogy a feleségére és kisfiára nézett.

 

- Ez nem lehet – sziszegte a doktor elsápadva.

 

- Valóban nem – válaszolta higgadtan a “kísértet”.

 

A pszichiáter zavartan felmarkolta az asztalról a vényt, és amikor újból felnézett, a férfit már sehol sem látta. Aztán tanácstalanul és szó nélkül távozott.

 

 

***

 

 Az asszony úgy döntött, felkeres egy ezotériában jártas személyt, egy spirituális gyógyítót, akitől tanácsot és magyarázatot kérhet a különös jelenséget illetően. Amint a férfi ismét látogatást tett a fizikai világban és megjelent a házban, a nő azonnal hívta is a szakembert, természetesen az “elhunyt” beleegyezésével. Mire megérkezett, ő már a fotelban várta.

 

- Maga tényleg…? – kérdezett bele a lélekgyógyász.

 

- Igen – bólintott a túlvilági férfi.

 

- Hogyan lehet az, hogy itt van, és… beszél hozzám… észleli a jelenlétem… pedig maga már… hogy is mondjam…

 

- Így van. Ne is szépítsük a dolgot. Valóban eltávoztam az élők sorából, ahogy mondani szokás. Már nem ide tartozom. Mégis hogyan lehetek itt? Ezt ne kérdezze tőlem. Ezt én sem tudhatom. Bár van egy halvány gyanúm ittlétem célját illetően.

 

- Mégpedig? – hallgatta élénk figyelemmel az ezoterikus szakember.

 

A “kísértet” a másik fotelban ülő asszonyra nézett, majd a mellette ülő kisfiára. Nagyot sóhajtott, bár levegő nem hagyta el a fizikailag amúgy sem létező tüdejét.

 

- Tudja, azt hiszem, sok lezáratlan dolgot hagytam magam után. Itt a feleségem és a gyermekem. Szeretem őket még most is, hogy… ilyen állapotban vagyok. Először sokáig fel sem tudtam fogni, hogy mi is történt velem. Aztán lassan kezdtem rájönni, de mégsem akartam elfogadni, nem akartam beletörődni. Vissza akartam csinálni az egészet. Arra gondoltam, ez nem történhet meg. Ennek nem szabadott volna megtörténni. De aztán beláttam, már nem tehetek semmit ez ellen. Nincs visszaút. Elfogadhattam hát az elfogadhatatlant. Mégsem tudtam csak úgy itt hagyni őket, a szeretteimet. És akkor valahogy megkaptam ezt az ajándékot. A tudatom, az érzéseim lenyomata, és egy kis rész egykori személyiségemből a fizikai testem megsemmisülése után is létezik még. Talán ezt nevezhetjük léleknek, ha úgy tetszik. Nem létezem ebben a síkban, mégis képesek mások látni, érzékelni engem olyannak, amilyen életemben voltam, amilyen szerettem lenni, és ahogy engem is szerettek. A külsőm a gyermekem emlékeiből táplálkozik. Talán ezért vált képessé látni engem, míg aztán már beszélni is tudtam hozzá és ő pedig meghallotta szavaim. Azután valahogy mások is képesek lettek meglátni, és meghallani. Nem mondhatok mást, mint hogy ez egy isteni adomány számomra, egy ma már fizikálisan nem létező lénynek. Létrejöhetett a kapcsolat a két világ között. Még ha csak egy ilyen rövid ideig is. És ez egy csodálatos dolog! Most csupán búcsúzni jöttem. Ezt már biztosan tudom. Tudom, voltak kevésbé jó időszakok is közös életünkben – fordult szeretteihez. – De kérlek benneteket, emlékezzetek rám szeretettel, gondoljatok rám békés szívvel. Addig én is létezem. A létem abból táplálkozik: a szeretetteljes emlékekből, melyeket a szívetek éltet. Akkor pedig ti is megtapasztalhatjátok a békét és a szeretetet, amelyet irántatok érzek most már örökké és kiolthatatlanul. Lassan lejár az idő, ami adatott nekem. Most elbúcsúzom. – Feleségére nézett, aki zokogva, megilletődve törölgette könnyeit. – Megnyugvást hoztam. Élj és használd ki az élet örömeit. Immár nélkülem kell ezt tenned. Az élet nem áll meg. Mással is boldog lehetsz még. De azért zárj a szívedbe, és én ott leszek mindig, ha valaha is szükséged lesz rám. Te pedig, kisfiam – fordult szipogó gyermeke felé -, vigyázz magadra. Játssz sokat, tanulj rendesen és cseperedj férfivá. Mindennek elérkezik a maga ideje. Emlékezz a szép időkre. Emlékezz rám. És ne feledd: még mindig létezem, csak most már egy egészen más formában élek tovább. Semmi sem tűnik el végleg. Tudod, eleinte ezt nem igazán értjük, sokáig nem vagyunk képesek felfogni a változást. Aztán idővel mindig könnyebb lesz. Előbb-utóbb hozzászokunk az új állapothoz, míg végül teljesen el tudjuk fogadni azt. Nem tudom, találkozunk-e még valaha is. De a teremtő képzelet nem ismer határokat. Isten veletek! És ne felejtsétek a legfontosabbat: Csupán átutazók vagyunk itt. Az élet egy nagy-nagy, véget nem érő utazás….

 

Azzal felállt, intett egy utolsót és kisétált az ajtón, mintha csak úgy elutazna valahová. A kisfiú kinézett az ablakon, remélve, hogy láthatja még. De addigra ő már sehol sem volt.

 

 

***

 

 Azt mondták, a teremtő képzelet nem ismer határokat. A gyermeki képzelőerő pedig nem ismer lehetetlent. Sokszor elmosódnak a határok a realitás és az álomvilág között, a lehetséges és a lehetetlen között. Vagy egy átjáró nyílik netalán a lét és a nem-lét között? Bármi megtörténhet. Minél fiatalabb egy gyermeki elme, annál kevésbé szabhat határt számára bármi is. De vajon valóban létezik-e valahol a világegyetemben egy ilyen elme, amely kitalálja a dolgokat? Egy nagyon-nagyon fiatal elme…

 

A kisfiú épp hogy megsejteni vélte, mi történik vele és körülötte. Valójában egy kozmikus embrió végeláthatatlan elméjének mélyén és annak termékeny képzeletében élt és teremtetett minden.

 

Itt dőltek el sorsok, itt születhetett döntés életről és halálról. Mindent, ami létezett, mindent e határtalan gyermeki képzelet teremtett, minden erőt és törvényt ez alkotott. Ez a kozmikus fantázia volt az a termőtalaj, ahol az álmok születhettek, és ahol a bennük szereplő megszámlálhatatlan képzeletbeli kis lény számára valósággá válhattak.

 

És ki tudja, talán tényleg az volt a valóság… Egyáltalán létezhet-e abszolút igazság? Vagy csupán minden az érzékelés többszínűségéből ered és az eseményeket észlelő önálló, teljesen egyéni felfogástól függ?

 

Minden álmunk, minden vágyunk, az érzéseink, a tapasztalataink, az emlékeink, mint ahogy mi magunk is, nem más, mint e születőfélben lévő interkozmikus embrió elméjében keletkező, fel-felvillanó és tovaszálló kósza gondolatfoszlányok tömkelege. Ha úgy tetszik, talán éppen a világunk és mi magunk vagyunk Isten megelevenedő gondolatai, aki határtalanul bölcs, kozmikus léptékben mérve mégis inkább amolyan újszülöttnek tekinthető.

 

A kisfiú tehát valami ilyesmit kezdett megsejteni később. El is mondhatná, másokkal is megoszthatná… De mégis: ugyan ki hinne neki?

 

 

*******

 

VÉGE

 

 

2008-06-22 

Carl Thomas © Minden jog fenntartva!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

karmenklaudia@freemail.hu

(Kármen, 2010.11.14 16:34)

Nem baj,hogy nem hisznek neki...Jézusnak sem hittek,pedig ő is tettekkel,"csodákkal" támasztotta alá tudását és mi lett a vége?!...szerintem a lényeg,önmagunkban való hit,tudjuk hogy igazunk van és ettől az igazságtól senki ne tudjon eltéríteni minket...én hiszek a kisfiúnak:),de nagyon meg is siratott a története..ez is csodásan sikerült;)Köszönöm

verebecske@gmail.com

(Madár Eszter, 2009.02.01 10:35)

Kedves Carl! A novella mély érzelmekről és figyelmességről vall. Számomra az az érzékenység a legmegkapóbb, amivel ábrázolod a kisfiút. Sokat foglalkozom a gyermeki fantáziával (fő hivatásomnak a gyerekek művészetre nevelését érzem). Nagyon jól látod a világukat. A novella tartalmilag is szép, megfogalmazásában is gördülékeny. Egy nyelvtani szerkezetet kijavíthatnál („nem szabadott volna”: nem lett volna szabad), ne zökkentse ki az olvasót, akkor tökéletesnek mondanám a nyelvhelyességét is. Gratulálok az írásodhoz.

Ha érdekel, hogyan hatott rám: ellentmondásokat okozott a gondolataimban.

Isten számomra nem elképzelhető, de ha embrió, akkor jó, akkor nem kell tökéletességet várnunk tőle… (Mert most mindig azért „haragszom rá”, mert a világunk bár gyönyörű, de nagyon tökéletlen.)
Az embrió viszont anyaméhet is feltételez, vagy bármi hasonlót, amiben létrejöhet. Nem? Úgy tűnik, bármerre nézünk, gondolkodunk, a világunk minden irányban végtelen…
Ezért is oly nehéz elfogadnunk a halált. Mert az egy végesség. Számomra viszont az egyetlen biztos pont. Tudom, hogy kiszállhatok az életből, ha nem tetszik. De egy öröklétből nem lehet kiszállni, így nem egy biztató dolog számomra! (Mi lenne velem egy öröklétben, ha megunnám?)
Más: Apám addig létezhet, amíg az agyam működik. Addig nem hal meg, őrzöm, szeretem. De ha én meghalok, és mindenki, aki még gondolhat rá, akkor… nincs mese, ő sem lehet tovább. A nagy alkotók persze sok ember agyában, sokáig élnek… Leonardo, Phitagorasz…
És itt dől meg az elméletem. A phitagorasz tétel igaz phitagorasz nélkül is. Az összefüggés nélküle is tény! Csak senki nem tudta addig, amíg ő rá nem jött! De akkor hogy van ez? Minden van, csak fel kell fedeznünk? Lehet-e gondolat agy nélkül? Gondolat-e az anyagi világ szabálya, összefüggései?
Félelmetes…
Minden sci-fi írásnak helye van. A legképtelenebb is előbbre viheti a gondolkodásunkat.

outblast01@gmail.com

(TIMI, 2008.12.28 19:06)

Uhh,hát nem is találok szavakat...Tudod egy ilyen elfogathatatlanul fájdalamas élmény után,mint amit mi átéltünk,teljesen más megvilágításba kerül,sajnos,egy ilyen olvasmány,mint ez.Nagyon felkavaró és megható és sajnos azt kell,hogy mondjam,hiába a kedves hozzászóló tudományos véleménye,az én tapasztalataim abszolút alátámasztják a történetet.Nem vagyok se 8 éves,sem gyerek,mégis számtalanszor érzékeltem aput,8 éve történt...,de a mai napig velem volt,ha gyenge voltam vagy fájt valami.Amióta rájöttem,hogy a nyugalmunkat várja,jól vagyok és azóta nem volt velem újra.És ez nem a képzeletem szüleménye,értelmes felnőtt nőnek érzem magam..A túlélés csak értékesebbé tett minket,azt hiszem.Gratulálok,hogy ezt képes voltál leírni.Sajnálom a sebeidet,amit biztosan felszakított.TIMI

elmelkedesek@freemail.hu

(graymatter, 2008.12.24 13:37)

Persze akkor és csak akkor lehetséges lenne mindez, ha a másik világ félépítése és attribútumai megegyeznek az e világival, de akkor is nehézségekbe keveredünk abban, hogyan is lehetséges a mostani tulajdonságaimat átintegrálni egy ott lévő hordozó testbe.

elmelkedesek@freemail.hu

(graymatter, 2008.12.24 13:30)

Üdvözlöm
A műve valami nagyon megfogó érzést váltott ki belőlem. A jellemek ábrázolása szerintem kiváló. Én a filozófiai háttérről szeretnék beszélni. Szerintem az emberi érzékekkel felfogható megnyilvánulásaink csakis az itt létben realizálódik. Ha mégis esélyt adunk a túlvilági lét lehetőségének, akkor az ott érvényben lévő létmódunk valami egészen más mint létünk e világi vonatkozásban, persze a kettő nem üt el egymástól, de a túlvilági csak egy bizonyos részét hordozza itteni attribútumoknak. Az érzékek birtoklásához kétségtelenül érzékszervek szükségesek, és persze érzékelhető létezők, az e világi érzékeink az e világi létezők érzékelésére irányulnak. Lehetséges, hogy vannak bennünk további érzékek is,melyek birtoklásáról nincs tudomásunk és csak egy másvilági létben nyerik el értelmüket. A két világ közti kommunikáció szerintem csak olyan formában lehetséges, ha az itt lévő egyed tudomásában van azon érzékei léte, melyek egy más világban nyerik el értelmüket, és képes az azokon keresztül felvehető ingereket felfogni, majd válaszként további ingereket bocsátani azonos kódrendszerben. Halál után a testtől megfosztottan az egyed elveszti a beszédre, látásra, hallásra és további érzékelésre és az ismert kommunikációs formákra való alkalmasságát. Szóval ezeken keresztül képtelenségnek tartom a kommunikációt.