Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Észrevétlenül

2014.04.25

Csak néztem őt. Csodáltam a távolból. Megfoghatatlan lénye valósággal vonzotta tekintetem. Megfogott és nem eresztett.

Vágytam rá. A közelébe akartam férkőzni, hogy megérinthessem, és így legalább egy pillanatnyi tovatűnő emlékem lehessen tőle.

De nem tehettem. Nem tudhatta meg, hogy figyelem. Reggelente mindig ott állt a buszmegállóban, és tűnődve néztem, ahogy a kelő nap fénye szikrázó táncot jár kecses testén.

Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy észrevétlenül a közelébe osonjak, hogy érezhessem az illatát. De inkább nem tettem, nehogy megriadjon. Pedig úgy szerettem volna, ha valami kis közünk lenne egymáshoz.

Meg szerettem volna ismerni őt jobban; a gondolatait, az érzéseit. És érezni szerettem volna a tapintását, megtapasztalni az ölelését. Érezni, hogy milyen, ha megismer engem. De őt fény lengte körül; lágy szellő simogatta bőrét, és libbentette haját.

Míg én inkább a háttérben maradtam, az árnyak oltalmában, észrevétlenül. És továbbra is csak távolról figyeltem őt.

Egy óvatlan pillanatban elhatalmasodott rajtam a késztetés, hogy kimerészkedjek a homályból, és felé nyúltam. Meg akartam őt érinteni. Sokszor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak úgy odalépnék hozzá...

De végül mégsem tettem meg. Nem tehettem. Hatalmas távolság éktelenkedett közöttünk... mert ő élő volt, én pedig csak az árnyak birodalmából szemlélhettem őt. Kiválasztottam magamnak. És tudtam már, hogy én leszek, aki hamarosan megfogan méhének bölcsőjében.

 

2014.04.10.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.