Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Idegen szemmel

2008.10.12

 A zenelejátszó igény szerint leállítható!    >>>>>

 

IDEGEN SZEMMEL

 

 

 “Nagy ám az Isten állatkertje!” – tartotta a mondás. Tény, hogy kétségtelenül van ebben némi igazság. És ezt tudtuk jól mindannyian.

 

 Hogy ki volt a felelős a történtekért, azt lehetne vitatni. De ez most már teljesen lényegét vesztette. Bár a felelősség igen könnyen megállapítható lenne, csakhogy ez a kérdés mára már szinte teljesen érdektelenné vált. Nincs értelme firtatni, azonban azt azért meg kell hagyni, hogy jó volna figyelmeztetni majd a többieket – már ha lesznek egyáltalán -, hogy legalább ők ne essenek hasonló hibába. Bár ki tudja, talán mindenféle figyelmeztetés hiábavaló lenne… Csakúgy, mint eddig.

 

 Vajon a történelem örökké megismétli önmagát? Könnyen lehet. De mi nem így hisszük. Nem akarjuk ezt hinni. Kell, hogy legyen valamiféle megoldás… Kell lennie valami kibúvónak, amit eddig még nem vettünk észre. Mi sem és ők sem. Persze az is meglehet, hogy ők már csak ilyenek. Egyszerűen benne van a vérükben, és a természetükben. Bennük él, beléjük van kódolva, az idegrendszerükbe, a sejtszerkezetükbe, a genetikai állományukba… Akkor viszont nem is hibásak. Legalábbis tudatosan nem…

 

 És akkor az is lehet, hogy… tényleg minden hiába? Menthetetlenek? Ezt mi igazán nem szeretnénk. Sosem adjuk fel! Hiszen a remény hal meg utoljára…

 

 

 

***

 

 

 

 Nagyon-nagyon régen történt az már, amikor hosszú idők és rengeteg próbálkozás után végre megpillantottunk a szemükben valamit. Valami megfoghatatlant, ami egy kicsit mintha ránk emlékeztetett volna. Ez volt a csírázó értelem halvány szikrája. Mi tagadás, felettébb örültünk az eredménynek, még ha az igen csekélyke mértékű volt is. Számunkra ez nagy előrelépést jelentett, de joggal állíthatjuk, hogy az ő számukra viszont egyenesen korszakalkotó változást hozott az idő a későbbiekben.

 

 Oly sok idő után végre siker koronázta kitartó lelkesedésünket. Örvendeztünk, hiszen bebizonyosodott: nem vagyunk egyedül a Világegyetemben. Nem voltunk többé a kozmosz árvái, nem kellett keresgélnünk többé. Célt nyert az életünk. Rátértünk az egyetlen járható útra, melyet a sors jelölt ki számunkra.

 

 Még egy nálunk is fejlettebb tudat, egy mindannyiunk felett álló intelligencia, egy meghatározhatatlan erő szabta ki további feladatainkat. Kijelölte és megmutatta létünk értelmét, melyet már régóta kerestünk. Akkor még nem tudhattuk biztosan, hogy merre vezet, de éreztük, jó úton haladunk. És akkor még csak nem is sejthettük, hogy kis híján csaknem zsákutcába tévedtünk.

 

 

 

***

 

 

 

 A tudatos értelem legelső megnyilvánulásától kezdve szinte állandóan ott voltunk körülöttük. Még ha nem is mutatkoztunk előttük közvetlenül, mégis ott tevékenykedtünk és segítettük őket az első lépéseik megtételénél. Nem akartuk átvenni a rájuk nehezedő terheket és megpróbáltatásokat, mert saját maguknak kellett azokkal megbirkózniuk. Úgy gondoltuk, csakis így lehetnek fejlődőképesek, és csak így tudnak majd a továbbiakban valamirevaló eredményeket elérni.

 

 Tehát mi csupán megfigyeltünk, vizsgálódtunk és tapasztalatokat gyűjtöttünk. Figyelemmel kísértük az előrehaladásukat és az életük menetét. Megpróbáltunk nem beavatkozni az életükbe, és ez sokáig így is ment. Fejlődésük folyamán akadtak bizonyos holtpontok, amikor is segítségképpen mutattunk nekik néhány kisebb trükköt, amely aztán ismét némi lendületet adhatott. Ez igazán nem volt számottevő segítség a részünkről. Úgy véljük, ezzel talán nem is avatkoztunk be túlzottan a természetes folyamatokba.

 

 Megpróbáltuk elkerülni a figyelmüket, azonban ők már szemfülesebbek voltak, mint ahogy arra számítani lehetett. Hamar fejlődésnek indultak. A fejlődésük mértéke pedig megdöbbentően nagynak és gyors lefolyásúnak mutatkozott. Kialakulófélben lévő intelligenciájuk lassan elképesztő méreteket kezdett ölteni. Hát igen, az alma nem esett messze a fájától, mondhatnánk.

 

 Szándékaink ellenére elvesztettük az inkognitónkat. Csakhamar tudomást szereztek rólunk. Pontosabban akkor még csak némi sejtelmük lehetett a létezésünkről. Úgy tapasztaltuk, hogy nem mutattak túlzottan sok érdeklődést irántunk. Akkor még nem… És ezzel nem is volt baj. Mert így továbbra is nyugodtan végezhettük a munkánkat. Bár voltaképpen nem is munka volt ez, csupán tettük, amit tennünk kellett. Egyszerűen ez volt a dolgunk.

 

 

 

***

 

 

 

 Korszakokkal később már jelentősebb változások szemtanúi lehettünk. Voltak idők, amikor hagynunk kellett kibontakozni a bennük rejlő képességeket és szabad folyást engedtünk a történéseknek. Lehetőséget adtunk nekik az önálló fejlődésre.

 

 Akkor már túl voltak a tűz felfedezésén és ezzel egy hatalmas lépést tettek előre a jövőjük felé vezető rögös és kacskaringós útjukon. És ez még csak a kezdet volt, sok megpróbáltatás várt még rájuk. Reménykedtünk benne, hogy helyt állnak majd.

 

 A fennmaradásért vívott örökös harcukban mindig a legjobbak győzedelmeskedhettek. A természetes kiválasztódás a legerősebbeknek, a legtalálékonyabbaknak, és a legkitartóbbaknak kedvezett. Többnyire a leginkább előnyösnek talált tulajdonságok öröklődtek, melynek hatására túlélték a nehezebb időszakokat, fenn tudtak maradni, sőt, mi több, továbbra is fejlődőképesek maradtak. Többnyire…

 

 Folyamatosan tanultak, és hasznosították az addig megszerzett ismeretanyagokat. Állandó kíváncsiságuknak köszönhetően képesek voltak újabbnál újabb adatokkal bővíteni az információs kincsestárukat. És ezáltal léptek egyre tovább és tovább. Így haladtak előre a számukra elrendeltetett úton. Ám ezt az utat nem mi választottuk. Hanem ők maguk.

 

 Tény és való, hogy bizonyos értelemben véve mi voltunk a teremtők, akik létrehozták őket. Pontosabban megfogalmazva inkább csak részt vállaltunk a létrejöttükben, segédkeztünk a születésüknél, és néhanapján segítettük őket. De igazából mi csak megfigyelők voltunk. Mindössze megfigyelők, semmi több. Ezekből a tanulmányokból olykor még mi is okulhattunk, még mi is bővíthettük ismereteink tárházát. Hiszen mindig volt mit tanulni. Mindig akadt valami, ami számunkra is fejtörést okozott, amivel eddig még mi sem találkozhattunk. Ha úgy vesszük, ők voltak a mi távoli rokonaink, még ha nagyon elhanyagolható százalékban is.

 

 

 

***

 

 

 

 Igen. Beavatkoztunk. Némiképp megváltoztattuk a fejlődésük menetét még a kezdeti időszakokban. Módosítottuk a DNS-láncot; hozzáadtunk valamit… Valamit belőlünk… Csupán az evolúciós előmenetelüket segítettük ezzel. Figyeltünk, hogy mi lesz az eredménye. És sikerrel jártunk. Úgy tűnt, hogy hosszas kitartó kutatások során talán végre tényleg ráleltünk “kozmikus kistestvéreinkre”. Akkor még úgy tűnhetett…

 

 Valamivel azonban nem számoltunk. Méghozzá éppen azzal a veleszületett tulajdonságukkal, amely aztán átbillentette őket a másik oldalra. Ez a dolog roppant hátrányosan befolyásolta további fejlődésüket. Akkor még nem gondoltuk, és nem láthattuk előre, hogy mindez mekkora veszélyt rejt magában. Ez a bizonyos veszély pedig nem csak a további előrehaladásukat, hanem egyenesen a további létüket is fenyegette. A történelmük menete legalábbis épp arra vette az útját. Az intő jelek akkor már ott voltak a környezetükben, csakhogy ezekre a vészjósló jelekre nem sok figyelmet fordítottak. Akkor még nem tulajdonítottak neki akkora jelentőséget. Pedig jó lett volna, ha még idejében felfigyelnek erre… amíg még nem késő.

 

 

 

***

 

 

 

 A velük született életösztönből kifejlődött agresszió, amely addig előnyösen befolyásolta életüket, és segítette őket a fennmaradásban, a túlélésben, egyszerre csak hátrányossá kezdett válni.

 

 A mindennapi harcok immár nem csupán az élelemszerzésről és a szükségszerűségekről szóltak, hanem sokkal több lett annál. Háborúk vették kezdetét szerte a bolygón. Az addigi vadászterületek megszerzése és megtartása már korántsem volt elegendő motiváció a számukra. Még ezektől is több kellett. Képesek voltak ölni pusztán kapzsiságból és gyűlöletből. Sőt, mi több, volt, hogy passzióból… csupán a gyilkolás öröméért. Egyre több és több kellett nekik… aztán már nem volt megállás. Hatalmas energiák szabadultak fel.

 

 Erre igazán nem számítottunk. Nem ismertük még őket eléggé, még akkor sem, ha bizonyos mértékig genetikailag bizonyos mértékben közünk volt hozzájuk. Annyi bizonyos, hogy ezen tulajdonságuk nem tőlünk öröklődött. Ez hiányzott belőlünk. Ez volt az, amit nem láthattunk előre. Újabb vizsgálatokba kezdtünk, hogyan is lehetne megoldást találni erre a problémára…

 

 

 

***

 

 

 

 A közelebbi és részletesebb vizsgálatok alapján aztán kiderült, hogy egyáltalán nem voltak mindannyian egyformák. Egyénekre lebontva más és más eredményeket kaptunk. Kétségtelenül volt bennük valami, ami még új és idegen volt még a számunkra is. Valami, amire ez idáig még nem találtunk magyarázatot.

 

 Bizonyos egyedekben szemmel láthatóan felbukkantak olyan dolgok, melyek előtt értetlenül álltunk. Különböző reakciók, különféle érzések és érzelmek, sokszor egészen elképesztő felfogások, eszmék és nézetek bukkantak fel bennük, melyek olykor-olykor kicsapongva jelezték a lényekben éppen végbemenő lélektani és pszichológiai folyamatok bonyolultságát, és esetenként ellentmondásos helyzetekben határolódtak el egymástól. A helyzet súlyosságára utalt, hogy ehhez hasonló dolgok mentek végbe tágabb társadalmi szinteken is.

 

 Tanulmányozni kezdtük az egyénekben rejlő és mindig változásban lévő, elő-előtörő lélektani jelenségeket, melyek egy része a pszichés eredetű reakciókkal magyarázható, más része viszont további kutatások tárgyát képezte. És képezi a mai napig is… Minél többet tudtunk meg az általunk teremtett lényekről, annál bonyolultabbaknak tűntek. És minél bonyolultabbakká váltak, annál többet akartunk megtudni róluk.

 

 

 

***

 

 

 

 A folyamatos megfigyelésünk alatt lévő társadalom a saját útját járva valahogy rossz irányba tévedt. A hőn áhított haladás pedig már egyre több áldozatot követelt. A felesleges mészárlások elképesztő méreteket öltöttek, szinte már az egész világukra kiterjedt.

 

 Azt mondják, a fejlődésnek ára van… Azonban ez az ár számukra már túl nagynak bizonyult. Veszélybe került az a civilizáció, melyet hosszú és kemény munkálatok során, kitartóan építettek. Az intelligencia, amely évezredek alatt kifejlődött bennük, már korántsem volt arányban a cselekedeteikkel. Lassan a visszájára kezdett fordulni minden.

 

 Addigra már nem csupán a saját társadalmukat, hanem a létüket és a tulajdon bolygójukat is súlyosan veszélyeztették. Olyan számukra még ismeretlen és felfedezetlen erőkkel játszadoztak, amelyekkel akkor még egyáltalán nem voltak tisztában és fogalmuk sem lehetett a következményeikről. Ezek pedig mind rövidebb, mind pedig hosszabb távlatokban kihatással lehettek az élővilágukra, és a planétájuk teljes ökoszisztémájára nézve végzetesnek ígérkeztek. Felfedezték ugyanis a nukleáris energiát. Ez elkerülhetetlen volt, úgy is mondhatnánk, része volt annak a bizonyos sokat emlegetett, és hőn áhított fejlődésnek. Csakhogy még nem igazán tudtak bánni vele, ráadásul nem éppen a legmegfelelőbb célokra kezdték használni. Valószínűleg még nem is tudhatták igazából, hogy voltaképpen milyen halálos erő is került ezzel a kezükbe.

 

 Semmit sem kíméltek. A rövid távú egyéni érdekek és a hatalom mámorító érzése vakokká, süketekké, és majdhogynem teljesen érzéketlenné tették őket. Saját maguk kezdték kiirtani az érzéseiket, az érzelmeiket, az álmaikat… és a hitüket. Észre sem vették, hogy ezzel teljes mértékben saját maguk ellen fordultak. Rövid időn belül a saját ellenségeikké váltak. Az egyetlen ellenséggé… amely halálos veszedelmet jelentett további fennmaradásukra.

 

 Észrevétlenül léptek az önpusztítás mezsgyéjére és szépen lassan haladtak a teljes megsemmisülés felé. Bár maradtak ugyan közülük páran, akik még mindig képesek voltak meglátni a körülöttük burjánzó gyönyörűséget, a természet varázslatos, hétköznapi csodáit. Ők még képesek voltak átérezni a környezetük fontosságát, létezésük értelmét, és azt a földöntúli örömöt, amely mindezek felismeréséből fakadt.

 

 Ekkor döntöttünk hát úgy, hogy ismét megpróbálunk segítséget nyújtani. Kidobtunk egy mentőövet, és vártuk, lesz-e kéz, amely elkapja…

 

 

 

***

 

 

 

 Mint már annyiszor, ismét felfedtük némely kiválasztott egyed előtt a kilétünket. Lehet, hogy kissé meggondolatlanul cselekedtünk, de nem volt más megoldás. Úgy gondoltuk, hogy bár ez a beavatkozás nem lesz olyan drasztikus, de talán mégis eredményre vezethet majd. Saját magunk szivárogtattuk ki az információkat a létezésünkről, amiről már lehettek ugyan sejtéseik, ám bizonyosságot még nem szerezhettek. Némelyek igen, de a legtöbbjük még nem.

 

 Picit felkavartuk az eseményeket, ez kétségtelen. De ezzel a manőverrel senkit sem veszélyeztettünk. Egyáltalán nem ez volt a célunk. Reménykedtünk benne, hogy még ha nyomokban is, de talán még megtalálható bennük az a rejtett érzés, egy mára már elfeledőben lévő képesség, amelyet talán még sikeresen feléleszthetünk a lelkükben, abban a számunkra bonyolult és meghatározhatatlan jelenségben, mely a születésük óta ott lakozott lényük legmélyén. Megkíséreltünk feléleszteni egy ősrégi érzést. A kollektív szeretet, a kozmikus testvériség és az egység tudatosítását tartottuk a legfontosabbaknak.

 

 Ezek a dolgok mind megvoltak bennük. Csakhogy talán már ők maguk sem voltak ezzel tisztában. Sajnos. Azon igyekeztünk hát, hogy minél előbb felnyissuk a szemüket, és felhívjuk a figyelmüket. Ugyanis tévúton jártak, és nagyon rossz felé haladtak… Méghozzá a lehető legrosszabb irányba.

 

 

 

***

 

 

 

 Úgy tűnt, az lesz a legjobb megoldás, ha magunkra vonjuk a figyelmüket. Méghozzá az eddigieknél még inkább. A szokásosnál feltűnőbbekké váltunk. Mindeközben rendíthetetlenül tovább folytattuk a tudományos vizsgálatainkat, melyeknek továbbra is ők voltak az első számú főszereplői. De természetesen nem csak őket tanulmányoztuk. A környezetük, az élőviláguk, a kultúrájuk, és az egész bolygójuk érdekelt bennünket. Megfigyeléseink legjelentősebb része gyakorlatilag kiterjedt az összes létező életfolyamatra, amelyek e területen mentek végbe.

 

 Nagy érdeklődéssel tanulmányoztuk az élet sokszínűségét, a mindennemű fejlődést, a különféle biológiai átalakulásokat, melyek hosszú-hosszú idők során, eonok alatt következtek be. Lenyűgözött minket a változások összességének az élőlények közvetlen környezetére, illetve a természetre okozott kihatása. Ezek a bizonyos biológiai struktúrákra gyakorolt hatások pedig eleinte még roppant előnyösen befolyásolták az élet menetét, azonban ez az állapot nem tartott örökké. Nem is kellett túl sok idő, és hamarosan a visszájára fordult minden.

 

 Csodálattal tapasztaltuk a végbemenő szaporodási folyamatok mikéntjét. Nagy odaadással vetettük bele magunkat az életfolyamatok elsődleges megismerésébe. A különböző rendszerek, mechanizmusok, és struktúrák feltérképezése és megértése volt a legfőbb célunk. Csupán erre törekedtünk. Nem akartunk beavatkozni… Egyáltalán nem.

 

 Csakhogy, látva, merre halad a társadalmuk, mégis közbe kellett lépnünk. Nem tehettünk másként. Fontos feladatunknak tartottuk, hogy ha már egyszer rátaláltunk régóta keresett “kozmikus kistestvéreinkre”, akkor lehetőségeinkhez mérten egyengessük az útjukat, ha eltévelyednének az előrehaladás ingoványos talaján. Úgy tekintettünk rájuk, mint távoli rokonainkra, akik talán majd egy szép napon közel egyenrangú társainkká válhatnak az univerzumban, majd együtt utazhatjuk be a végtelen térséget, és tárhatjuk fel annak számtalan rejtelmeit.

 

 Állandó vizsgálódásaink ellenére korántsem holmi kísérleti alanyokként kezeltük őket, bár kétség kívül néha valóban ezt érezhették. De tévedtek. Mert mi aztán tényleg csak az előmenetelüket szorgalmaztuk. Még ha nem is mindig ezt vonták le belőle. Mindez talán inkább a merőben eltérő szemléletünkből adódó különbségekből adódhattak. Mi másképp láttunk bizonyos dolgokat, mint ahogyan ők. És néha azért még mi is tanulhattunk tőlük. Hiszen nem csak nekik, nekünk is volt még mit tanulni…

 

 

 

***

 

 

 

 A korai időszakokban még szinte egyfajta “istenekként” tiszteltek bennünket, azonban egy bizonyos idő elteltével már félni kezdtek tőlünk és majdhogynem rettegve pillantottak ránk. Pedig erre igazán nem lehetett okuk. Eszünkben sem volt, hogy bántsuk, vagy akár leigázzuk őket. Egy magunkfajta intelligens civilizáció sohasem tett volna ilyet. Mi már réges-régen túl voltunk az efféle hatalomra törő céloktól, önző, nagyravágyó érdekektől és értelmes fajhoz egyáltalán nem méltó, primitív ösztönöktől. Csupán az értelmi és fejlettségi szintjeink között lévő hatalmas különbségekkel és a fajunk között mélyen tátongó, már-már áthidalhatatlannak látszó szakadékkal volt magyarázható eme reakciójuk.

 

 Sokkal fejlettebbek, intelligensebbek voltunk náluk mindig is, és ezt a tényt felismerve tudatosodott bennük igazán, hogy valójában mennyire sebezhetőek. Egyáltalán nem volt bennünk ártó szándék, és semmiféle ellenségeskedés. Talán meg sem fordult a fejükben, hogy akár a javukat is akarhatná egy számukra idegen faj. Mindig csak hátsó szándékokat tételeztek fel. Ugyan miért is segítene nekik bárki is…?

 

 Csak azt szerettük volna, ha végre felnőtté válnak, és kinőnek abból a korból, amelyben oly felelőtlenül veszélyeztették saját bolygójukat, társadalmukat és puszta létezésüket. Persze nem állt szándékunkban örökké a kezüket fogni. Csak addig, amíg megtanulnak a saját lábukra állni, és önállóak lesznek. Csakhogy sajnos ez az idő aztán végül sohasem érkezett el…

 

 

 

 

***

 

 

 

 Akkor még nem akartunk konkrétabb kapcsolatba lépni velük, és még korainak tartottuk, hogy nyilvánosan, hitelt érdemlően, minden kétséget kizáróan megmutatkozzunk, és mindannyiuk előtt határozottan felfedjük a kilétünket. Megjelenésünk – még ha diszkrétebb viszonyok között is végeztük -, már így is nagy vihart kavart az amúgy is gyengécske lábakon álló, ingatag társadalmukban.

 

 Minden jel szerint korántsem voltak még felkészülve erre a kapcsolatfelvételre. Sőt, mi több, valamiért már egyenesen ellenségnek tekintettek bennünket. Talán kellett nekik egy közös ellenség, aki ellen összefoghatnak, és ezzel ismét egységgé kovácsolódhatnak. Sajnos azonban túl sok jelentőséget tulajdonítottak az egyéni érdekeknek, az önző és egocentrikus magatartásformáknak, melyek mind más-más irányba sodorták, és ezzel fokozatosan széthúzták a közösségüket.

 

 Persze ezzel aztán semmit sem értek el. Egyedül talán azt, hogy egyre inkább értéküket vesztették az addig nagy jelentőséggel bíró dolgok. Szétzilálták az évezredek alatt, kín-keservesen elért eredményeiket, a hosszú és nehéz munkával kialakított társadalmukat. Saját maguk első számú ellenségeikké váltak, és erről mit sem tudtak. Még csak észre sem vették, ahogy szépen, lassan, ám egyre gyorsuló ütemben dugába dől körülöttük minden.

 

 Paraziták módjára szipolyozták ki a saját bolygójuk energiakészleteit, különféle rendkívül káros környezetszennyező anyagokkal tették tönkre az értékes légkört, radioaktív hulladékokkal tették terméketlenné és veszélyessé a talajt, vegyszerekkel mérgezték meg a vizeiket, kiirtották a növényvilágukat, leigázták és működésképtelenné tették a természetet. A regenerálódás reménytelennek tűnt, a hanyatlás pedig megállíthatatlannak bizonyult. Elkerülhetetlen volt a volt a végzet, amellyel saját magukat sújtották.

 

 Mindezeknek megfelelően - akárcsak a biológiai szervezetekben működő immunrendszer – a bolygó ökoszisztémája is ellenanyagokat kezdett termelni a rendszerbe hatoló paraziták ellen. A természet megpróbált bevetni minden rendelkezésére álló eszközt, amellyel talán még helyreállíthatja a felborított egyensúlyt. Az ózonlyukak ott éktelenkedtek a bolygót védő pajzs felszínén, mint megannyi vérző seb. A globális felmelegedés, akárcsak a testben a láz, és a sérült légkörön áthatoló kozmikus sugárzások mind azon munkálkodtak, hogy elpusztítsák a könyörtelen kórokozókat. Tomboló hurrikánok, földrengések, vulkánkitörések, elsöprő erejű szökőárak, és még más katasztrófák próbálták eltörölni a baj forrását. Másrészt pedig a természet biológiai rendszerei által előállított, illetve modulált vírusai is aktívan segédkeztek helyreállítani az ősi rendet. Tehát minden lehetőséget megragadott, hogy ismét egyensúlyt teremtsen és az élet újból a már megszokott medrében folyjék tovább és eltakarítsa a természet fennmaradására nézve kifejezetten káros “baktériumokat”.

 

 Az úgynevezett fejlődés a romlásba taszította a bolygón élő, magukat intelligensnek és fejlettnek tartó lényeket. Pedig ott volt még annyi minden, melyekért érdemes lett volna küzdeni, fejlődni, és tovább lépni a helyes úton. Csupán azt kellett volna meglátniuk, ami már a kezdetektől fogva ott volt az orruk előtt. Mindig ott volt körülöttük… Mindig is ott volt, már akkor is, még mielőtt megszülettek volna. Megadatott számukra az “éden”, csakhogy ezt nem látták. Nem látták, hiszen olyan természetes volt számukra, hogy levegőt lélegezhetnek; növények közt élhetnek; és különféle állatkák ugrálják körül őket. Azt gondolták, hogy minden ő értük van. Természetes volt számukra, hogy megszülettek és léteznek.

 

 Sajnos nem vették észre azt a pompát, amely nap mint nap körüllengte őket. Nem vették észre azokat a hétköznapi kis csodákat, amelyek ott voltak mindenütt. Ott volt egy fűszálban, egy kőben, vagy akár egy felhőben. Ez a valami ott volt mindenben, ami csak létezett körülöttük. Nevezhetjük ezt valamilyen isteni eredetű erőnek, amely áthat minden teremtett dolgot, még a legapróbbakat, és a legjelentéktelenebbeket is. Mi észrevettük… És ezt kutatjuk a mai napig is: a létezés mikéntjét.

 

 

 

***

 

 

 

 Nem tudjuk, hol volt a hiba. Nem menekülhettek a saját maguk által választott sorsuk elől. A végeredményt saját maguk idézték elő. Sajnos már nem tudtunk rajtuk segíteni, pedig mi aztán igazán mindent megtettünk a gyógyulást illetően.

 

 Végül is az általuk és általunk is eonok óta hőn áhított kapcsolatfelvétel nem következett be. Pedig miközben mi a viselkedésüket, a szokásaikat, a kultúrájukat tanulmányoztuk, addig ők szüntelen lelkesedéssel utánunk kutattak. Mégis áthidalhatatlannak tűnt a fajaink közötti tátongó szakadék. Mindez felfogásbeli különbségekben gyökerezett. Egészen más érdekek vezérelték őket. Sőt, a miénktől teljesen eltérő motivációk fogantak meg az elméjükben.

 

 Jelentünk volna meg előttük baráti jobbot nyújtani, miközben üldöztek, és rakétákkal lődöztek ránk??? El akartak ejteni minket, mint valami vadat, és egyszerűen ki akarták akasztani a fejünket, akárcsak egy trófeát… Egyáltalán nem vágytunk rá, hogy üldözött vadak legyünk. Valószínűleg ez a sors várt volna ránk, ha aktívan közeledünk feléjük.

 

 Na, de most már teljesen mindegy. Vége egy reményteljes faj hosszú, ám kozmikus viszonylatban nézve roppant rövidke történelmének. Tagadhatatlanul nehéz a felnőtté válás. És rettenetesen hosszú folyamat, amelyet csak kevesen vészelnek át úgy, hogy véletlenül ki ne pusztítsák a környezetüket, és saját fajukat is. Hát, igen… Nagyon fáj a szívünk, amikor azt látjuk, hogy értelmetlenül és nyomtalanul tűnik el a feledés homályába több ígéretes létforma, melyek előtt talán bíztató jövő állt volna. Összeszorul a lelkünk, amikor körbenézünk, hogy mivé lett egy csodaszép bolygó, amely az élet bölcsője volt hajdanán…

 

 

 

***

 

 

 

 Szomorúan és újabb mélységes csalódással ért véget évezredes kísérletünk, amely sajnos ismét csúfos kudarccal végződött. Azért talán mégsem teljesen eredménytelenül…

 

 A legvégső pillanatban azonban úgy döntöttünk, mégis csak megnyilvánulunk, és cáfolhatatlan bizonyosságot teszünk a létezésünkről a legutolsó életben maradt egyednek. Ugyanis ő időközben sok mindenre rájött… Jelentős mértékű változások mentek végbe a tudatában. Végre felnyílt a szeme, átértékelődtek benne a dolgok, és tudatos lénnyé vált. Bár túl késő volt már a megváltoztatatlanhoz, de általa ismét felsejlett a reménysugár.

 

 Képessé vált meglátni mindent. Még a legparányibb csodákat is, amelyek időtlen-idők óta körülvették. Végre felnőtté vált. Képes volt végre más szemmel nézni a világot. Meglátta a nagyobb összefüggéseket. És kozmikus szemlélettel kezdte figyelni a dolgokat. Megmentette a tudatát, a lelkét, és ezzel egyúttal önmagát a teljes és végérvényes elmúlástól, így aztán mi is megmentettük őt.

 

 De volt itt még valami… Kis védencünkben, ebben a fejlődőképes kis lényben megpillantottunk valamit, aminek a működését és a mibenlétét még mi sem értettük meg igazán, még az eddig véghezvitt évezredes vizsgálódásaink alatt sem. Még korántsem láthattuk át ennek működését kristálytisztán. Ez a jelenség fura, és meghatározhatatlan elegye volt a bennük rejlő lélektani folyamatoknak, amelyekkel mi sem voltunk maradéktalanul tisztában. Erről érdemes lenne többet is megtudni… Adva volt hát egy következő cél.

 

 

 

***

 

 

 

 Belekezdtünk hát a következő nagyszabású kísérletünkbe, amely talán még nagyobb horderejű, és fontosabb is, mint az előzőek voltak. Meglehet, hogy talán eredményesebb lesz majd... Mindenesetre ígéretes reményekkel kecsegtet ez az új helyszín. Nem beszélve arról, hogy most már mi magunk is aktívabb résztvevői lettünk a kísérleteknek, nem maradtunk többé csupán passzív megfigyelők, mint a korábbiakban. Ez esetben már valamivel többet adtunk magunkból a siker érdekében. Talán most majd tényleg rátalálhatunk a régóta keresett “kozmikus kistestvéreinket”, akik talán méltó társaink lehetnek majd a távolabbi jövőben…

 

 Nem csak a genetikai adottságok, de most még a kiválasztott helyszín is kedvezőbb a terveink megvalósításához. A jelenleg megfigyelésünk alatt tartott élőlények, akiknek genetikai felépítése immár jelentősebb mértékben tartalmazza a saját genetikai információinkat, itt élnek és fejlődnek, tőlünk nem is olyan nagy távolságra. Itt vannak a közelünkben, és fogjuk a kezüket. Talán már ők is tudják…

 

 Csupán addig végezzük a tanulmányozásukat, ameddig feltétlenül szükséges, és közben segítjük őket, ha kell. Hiszen ez közös érdekünk. Nem akarjunk többé egymagunk uralni ezt a roppant hatalmas és végtelen teret. Nem akarunk tovább egyedül létezni a Világegyetemben. Társra vágyunk, egy valóban intelligens és méltó társra, akivel tovább kutathatjuk a határtalan Univerzum felfedezésre váró rejtelmeit.

 

 Ám addig még nagyon hosszú az út, és nagy megpróbáltatások várnak még rájuk. És valószínűleg miránk is… Ezért itt bolyongunk a galaxis egyik spirálkarjának közepe táján elhelyezkedő egyik középszerű csillagának közelében… Az átlagos csillag egyik szintén átlagosnak nevezett bolygójánál… Annál a bolygónál, amely mágikus kék fényárban pompázva különleges ékkőként ragyog. Nem is beszélve arról, hogy rendkívül előnyösen helyezkedik el a saját csillagához képest, aminek köszönhetően egészen kellemes körülmények alakulhattak ki a felszínén. Pontosabban a harmadik helyet foglalja el az általunk – és mára már általuk is - gondosan feltérképezett, egészen otthonosnak nevezhető naprendszerben. Így utazunk örökkön-örökké, együtt, mindig új reményekkel telve a végtelen világmindenség számtalan csodát rejtő részecske-tengerében…

 

 Őszintén reménykedünk benne, hogy eme csodálatos planétán fejlődő egyedek talán majd egyszer tényleg felnőhetnek, ösztönlényekből tudatos egyéniségekké válhatnak, és végül meglátják a bennük lévő kivételes lehetőségeket. Akkor majd végre együtt indulhatunk el a számunkra kijelölt közös utunkon… Mi megtettük az első lépést. Most már rajtuk a sor…

 

 

VÉGE

 

2006. 

Carl Thomas © Minden jog fenntartva!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.