Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jégvirág

2008.10.14

A zenelejátszó igény szerint leállítható!    >>>>>

 

 

Jégvirág

  

 Egy rémálom gyötört már gyermekkorom óta. Vissza-visszatért, és sohasem hagyott nyugodni… De talán nem is álom volt ez. Meglehet, hogy csupán a rég elfojtott emlékek elől menekültem. Azok elől a szörnyűséges emlékek elől, melyeket soha meg nem történtté nyilvánítanék. Szívem szerint ezt tenném. Egyszerűen fognám, és kitörölném az emlékezetemből… Nem csak magamból, hanem mindenkiből, aki csak átélte… aki túlélte. De sajnos nem tehetem. Ez már megváltoztathatatlan.

 

 Ezek a bizonyos rémképek pedig sajnos nagyon is valóságosak voltak, nem csupán az elmém szüleményei. Régen történt… de mégis élénken, kitörölhetetlenül él bennem. Mindig visszatér, ha akarom, ha nem. És most itt ülök harmincegynéhány évesen egy majdnem teljesen üres, rozoga vonaton, és utazom valahová... Igazából nem is tudom, hová... Mindegy, csak el innen. El innen, minél messzebb ettől a helytől. Aztán mindig rájövök, hogy ebből nem menekülhetek. Senki sem menekülhet...

 

 Sivár és kietlen táj volt látható mindenfelé, amerre csak a szem ellátott. Mindent hó és jég borított. A hegyeket, a völgyeket, a síkságokat, a tavakat, a folyókat... mindent. Unottan zötykölődött a vonat. A jellegtelen, halott vidék üressége rányomta bélyegét minden másra is. Üres volt minden… akár a saját tekintetem. Elvesztettem mindent és mindenkit, aki valaha is fontos volt nekem. De nem csak én, hanem mások is, akik rajtam kívül még túlélték a globális méretű természeti csapást, amely földünket sújtotta. Az volt maga a végítélet. Mégis maradtunk páran, akik túlélték...

 

 Valahogy - igazából ma már magam sem tudom, hogyan történhetett – mégis átvészeltük ezt az időszakot. Rengetegen pusztultak el, csupán egy maroknyi túlélő maradt – reményeink szerint a világ számos táján -, akiknek nap nap után meg kellett küzdeni a további fennmaradásért.

 

 A katasztrófa következtében nem csak földrészek tűntek el, hanem szinte az egész bolygó felszíne teljes átalakuláson ment keresztül. A kartográfusoknak és mindazoknak, akik korábban még a régi térképeket tanulmányozták, ma már minden teljesen felismerhetetlennek, és idegenszerűnek tűnhetne. A planéta teljes domborzata merőben megváltozott. Gyermekkori emlékeimből egészen más környezetre emlékeztem. Akkoriban még szép zöld növénytakaró borított mindent. A dús lombozatú fákon vidáman csiripelő madárkák énekeltek; a meleg nyári szellők vadvirágok édeskés illatát hordozták magukkal. A folyókban, tavakban halak lubickoltak, a vadvirágos réteken méhek döngicséltek. Madárrajok röppentek a magas égen, lovak vágtáztak a zöld mezők magas füvében. Az erdőkben tiszta vizű patakok csordogáltak, és a sűrű lombkoronák rejtekében ezernyi életforma élte gondtalan életét. Akkor még városok is léteztek, melyeknek felhőkarcolói szinte az egekig nyúltak, és amelyeknek árnyékában milliónyi emberke nyüzsgött. Akik dolgozni jártak nap mint nap, nevelték a gyermekeiket, és élték mindennapi életüket. Éltek... akkor még.

 

 Jómagam is ezek között a gyerekek között voltam. Csakhogy én még viszonylag szerencsésnek mondhatom magam, mert túléltem a gondtalan korszak után következő krízist. Nem úgy, mint ők. Néhány társammal az utolsó pillanatokban a föld alatti járatokon keresztül eljutottunk egy bunkerig, ahol aztán menedéket találtunk. Voltak köztünk felnőttek, csakúgy, mint gyerekek is. Megtalálhatók voltak itt férfiak, nők, öregek, és fiatalok egyaránt.

 

 A felszínen teljes pusztítást végzett valami. Magam sem tudom pontosan, hogy mi lehetett az. Azonban odalent sem volt sokkal jobb a helyzet. Éppen csak életben maradtunk, bár ez még közülünk sem mindenkinek sikerült. Sanyarú körülmények között éltünk, de kitartottunk. Sokan voltak, akik már soha nem jöhettek fel, hogy újra megpillanthassák a felkelő Nap fényét. Keservesen hosszú évtizedek múltán én lehettem azon szerencsések egyike, akik végre újból a felszínre merészkedhettek. Friss levegőt lélegezhettem be, és egy örökkévalóságnak tűnő időszak után végre ismét megpillanthattam a Napot. De ez a világ már egészen más volt, mint ahogy emlékeztem rá. A régmúlt világ és a régi szép idők nyomai már csak az emlékezetünkben élhettek tovább.

 

 

 

***

 

 

 

 Amikor először körülnéztem, első látásra úgy tűnt, mintha csak egy idegen bolygón lennék... Pedig ez volt a Föld: hó és jég mindenütt. A letarolt felszínen nem maradt meg semmi, és azóta semmi sem fejlődhetett, ami élő. De ha maradt is valami egyáltalán, az is a vastag hótakaró és az áthatolhatatlan jégpáncél alatt létezhetett tovább egyfajta hibernált állapotban. A vakító napfény sugarai a jégszemcsékről visszaverődve szikrázó csillagszóróként kápráztatták el a már régóta sötétséghez szokott szemeinket.

 

 Lassan, hónapok, sőt, évek alatt költöztünk fel újra teljesen a felszínre, és ismét birtokba vehettük, ami még megmaradt nekünk. Szegényes társadalmunk – az a maroknyi túlélő, akik ezt a kevéske embert számláló kis közösséget alkották – csak nagyon lassú ütemben tudott fejlődni. Leginkább csak a létfenntartásra volt elegendő minden energia.

 

 Felköltöztünk hát a föld alatti bunkerekből, melyek évtizedeken át lakóhelyünkként szolgáltak, hiszen már nem volt többé szükségszerű odalent tartózkodnunk. Végre a felszínen is elviselhetőbbé váltak a körülmények. Már nem volt túl hideg ahhoz, hogy ott is maradhassunk. Nagyon lassú folyamat volt ugyan, de érezhetően kedvezőbbé vált a klíma az élő szervezetek számára.

 

 Aprólékos munkálatokkal felkutattuk a város maradványait, ahol korábban éltünk. Találtunk is pár viszonylag jó állapotban lévő épületet, amelyekben meghúzhattuk magunkat, és a továbbiakban biztonságos lakóhelyünkként szolgálhatott. Amint véglegesen beköltözhettünk új otthonainkba, nem kényszerültünk többé a föld alá. Felhoztunk onnan mindent, amire csak szükségünk lehetett, és amit fel tudtunk használni. Új lakásainkat eleinte még rongyokkal, és egyéb műanyag hulladékokkal próbáltuk leszigetelni, és fűthetővé tenni.

 

 A jég alatti ásatásaink során rengeteg értékes anyagra, szerszámra, és olyan dolgokra leltünk, amelyeket újra fel tudtunk használni, illetve valamilyen módon hasznosítani tudtunk a további túlélésünk érdekében. Ami a legfontosabb volt: az élelem, a ruha, és a fűtőanyag. A különböző helyszíneken végzett feltárásaink alkalmával sok mindent találtunk, ami a későbbiekben kielégíti majd szerény igényeinket, sőt, talán még annál is többet. A fagy megőrzött nekünk számos hasznos és nélkülözhetetlen dolgot, amire épp szükségünk is volt. Így töltöttük fel a már fogyatkozóban lévő konzervkészleteinket, a megcsappant fűtőanyag utánpótlásunkat, na és persze a ruhatárunkat is.

 

 Miután fűtött, és aránylag hőszigetelt helyeket is tudtunk biztosítani, odafönt is beindulhatott a növénytermesztés csakúgy, mint ahogy eddig a föld alatti bunker menedékében történt, még ha igen kezdetleges módon is. Az általunk átmenekített és termesztett növényeket sikerült roppant szívósakká, és ellenállóbbakká tennünk a zord időjárási körülményekkel szemben. Helyre pofoztuk a föld alatt használt és időközben megvénhedt áramfejlesztő generátorainkat is. De amíg nem javítottuk meg a többi áramfejlesztőt, amelyekre ráleltünk a gyárépületek romjai között, addig csak a felhalmozott petróleum, és olajtartalékaink segítségével biztosítottuk a fűtés és a világítás jelentős hányadát.

 

 Évek alatt mindent megteremtettünk, amire csak szükségünk lehet a felszínen való túlélésünk érdekében. Még éppen időben, mert odalent már nem bírtuk volna túl sokáig... Bár a sok-sok lent töltött év alatt sem állt meg számunkra az élet. A föld alatti bunker fedezékében is eljárt az emberek fölött az idő. Voltak, akik meghaltak, de azért gyerekek is születtek, akik tovább vihették a nemzedékek vonalát. Még a technikai fejlődés is folytatódott a maga szerény módján, meghatározott keretek, és korlátozott lehetőségek között.

 

 Technikusaink az idők folyamán pusztán hobbiból kifejlesztettek egy újfajta kis mindentudó eszközt, amelyet mindössze néhány korabeli mobiltelefon-, illetve számítógép alkatrész felhasználásával sikerült konstruálni. Kitartóan fejlesztgették, tökéletesítgették, és a végső formáját csupán addigra nyerte el, mire felmerészkedhettünk a felszínre, és végleg elhagyhattuk a bunkert.

 

 Rendkívül hasznos kis készüléknek bizonyult az élet szinte minden területén. Amolyan hordozható kisokos, egy mesterséges intelligenciával ellátott szerkezet volt, amely adott esetekben igazi útitársként funkcionált, kiegészítve egy beszédszintetizátorral, és egy hihetetlenül sokszínű beépített oktatóprogrammal, amely szintén a mérnökeink saját fejlesztése volt. Nem is beszélve arról a különleges újdonságról, hogy önfejlesztő tulajdonságokkal is rendelkezett. Bár ebben nem vagyok biztos, hogy ez is a szakembereink érdeme volt-e… Ráadásul könnyű és kicsi szerkezet volt, akárcsak egy korabeli nagyobbacska mobiltelefon: zsebre tehető, kis helyen is elfér. Praktikus tulajdonságait még az is tetézte, hogy egy olyan különleges fejlesztésű, hosszú élettartamú, generátorról is tölthető akkumulátor működtette, amelynek egy kis napelemes felület biztosította az állandó energia-utánpótlást. És ennek köszönhetően hosszú készenléti idővel rendelkezett. Olyannyira, hogy talán túlélhette még a tulajdonosát is. Ez egyfajta oktató szerkezetnek számított, rengeteg előre beprogramozott, és egyre bővülő információval, és egy beépített szuper-intelligens modullal. A beszédszintetizátorának köszönhetően képes volt kommunikálni, méghozzá megközelítőleg emberi hangon.

 

 A hosszabb távú közlekedést a városok között a régi vasútvonalak felújításával, szakaszos helyreállításával, illetve újabbak kiépítésével oldottuk meg. Hosszú hónapokig, esetleg évekig tartott pár kilométeres szakasz restaurálása, és működőképessé tétele. Ha lassan is, de haladtunk a munkálatokkal. Mindössze egyetlen darab használható mozdonyt találtunk, és ez húzott három-négy tehervagont, és személyi szállításra alkalmas vasúti szerelvényt, amelyeken persze semmilyen fűtés nem volt. Csupán egyetlen sínpár biztosította a távolabbi lelőhelyekkel, és a szomszédos városokkal való összeköttetést. Ameddig egy hófúvás által összehordott bucka el nem torlaszolta helyenként azt is... Ez pedig sajnos elég gyakran előfordult.

 

 Egy-egy ilyen út sokszor szinte egy egész napot igénybe vett. Mozgási körzetünket mind jobban tágítottuk, a határainkat egyre szélesítettük, és megkíséreltük feltárni a többi elérhető városka romjait is, már amennyire a lehetőségeink engedték. Nem csak utánpótlásért, hanem más túlélők után is kutattunk. Minden nap abban a reményben indultunk útnak, hogy hátha rájuk találunk majd. A körülmények elkeserítőek voltak ugyan, de mi azért a szívünk mélyén mégis hittünk benne, hogy élhetnek még rajtunk kívül más emberek is.

 

 Néha mintha halvány-sötét füstfelleget láttunk volna, amint az ég felé száll. De előfordulhat, hogy csupán délibáb volt, vagy esetleg a szemünk káprázott. Mindenesetre ilyenkor a remény mindig újjáéledt bennünk, hogy talán mégsem vagyunk egyedül ezen a földkerekségen. Bár az a másik hely még nagyon távol volt tőlünk, méghozzá számunkra egyelőre még csaknem elérhetetlen messzeségben. Csakhogy még azt sem tudhattuk biztosan, hogy az a bizonyos másik hely valóban létezik... Ennek ellenére teljes erőnkből dolgoztunk a probléma megoldásán. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy mielőbb leküzdjük a távolság és a hótorlaszok okozta korlátokat.

 

 

 

***

 

 

 

 Tehát itt üldögéltem a lassan vánszorgó vonaton, és csak bámultam bele a vakítóan fehérlő jégrengetegbe, a havas pusztaságba. A távoli hegyvonulatok is hófehér lepelbe burkolva úsztak el a tekintetem előtt. Elgondolkoztam, hogy miért... Miért történhetett velünk mindez; miért kellett millióknak meghalnia; és mi, akik megmaradtunk, miért élhettük túl mégis? Miért? Mi értelme van ennek az egésznek?

 

 Egyáltalán nem volt jó kedvem... már nagyon régóta. De ugyan miért is lett volna jó kedvem? Csak azért, mert én is túlélő vagyok? Na, és ugyan mit érek vele? Mindannyian csak egyik napról a másikra élünk. Minden egyes átvészelt nap csak a létfenntartásról szólt. Akár az őskorban, a vademberek világában...

 

 Néha elgondolkodtam azon, hogy ugyan mi végre élünk még... Érdemes egyáltalán? Mi miért élhettük túl azt, amit mások nem? És miért kelek fel minden áldott reggel...? Csak telik az idő, nap nap után, és látszólag nem változik semmi sem. Legalábbis ezek az érzések kúsztak elő bennem időnként. Tény, hogy sokat gondolkodtam. Talán egy kicsit túl sokat is.

 

 Bár azért voltak jobb napjaim is, amikor valahogy minden értelmet nyert... Csakhogy fogytán volt az energiám és néha már én is belefáradtam ebbe az egészbe. Olykor már kezdett elegem lenni az állandó kilátástalanságból. Ráadásul már egy jó ideje rajtam volt a felelősség.

 

 Úgy alakult, hogy időközben én lettem a kis közösségünk vezetője, és ezzel aztán nagy teher nehezedett a vállamra. Néha magam sem értem, de valamit megláthattak bennem az akkori öregek. Pedig én is csak egy átlagos ember voltam a kevés közül, akik még megmaradtak. Rendületlenül tartanom kellett valahogy a lelket másokban, hogy soha ne adják fel... Pedig néha én is úgy éreztem, hogy nekem is elkelne egy kis segítség. Ilyenkor persze tagadhatatlanul rossz kedvem lett. De úgy gondoltam, majd csak túl leszek ezen is...

 

 A végeláthatatlan hófehér táj, a havas jégmező látványa szinte hipnotikus erővel hatott rám. Talán ez az eljegesedés nyomta rá bélyegét a szívemre, a lelkemre, na és azt a bárgyú arckifejezést az arcomra.

 

 Egyedül zötykölődtem a vonaton. A jeges szél befújt az üvegezetlen ablaknyíláson, és egyenesen az arcomba csapott. Ettől aztán mindig magamhoz tértem, és feleszméltem a lehúzó gondolataimból. Hideg volt... nagyon hideg. Megigazítottam magamon a többrétegű vastag ruházatot, szorosabbra húztam a csatokat és a szíjakat, és még inkább a fejemre húztam a jó meleg, bundabéléses kapucnit. Alaposan fel kellett öltöznünk, ha át akartuk vészelni az örök fagy birodalmának viszontagságait. Immár ez volt az egyetlen lehetőségünk. Erre az életre kényszerültünk.

 

 Elővettem a mindentudó kézi készülékemet. Mindenkinél volt egy ilyen szerkezet, ami akár még cb-rádióként is használható volt. Ezen keresztül tarthattuk a kapcsolatot, ha olykor messzebbre vetődtünk egymástól. De abban a pillanatban nem mással akartam kommunikálni, hanem csak vele... Noha egyáltalán nem hasonlított semmiféle életformára, én mégis élőlényként kezeltem. Tudatos, és gondolkodó lény benyomását keltette, ha az ember hallotta őt beszélni, miközben csak úgy elcseverészett vele.

 

 A kezembe vettem, éppen belefért a markomba. Megnyomtam az oldalán egy rejtett gombot, mire kicsúszott a felső részéből egy teleszkópos nyúlvány, amivel megkétszereződött a mérete. Ebből a nyúlványból egy apró kameralencse tekintett kifelé. Majdnem olyan volt így, akár egy réges-régi széthúzható, kamerás mobiltelefon, amelynek a tetejéből figyelt és zoom-olt a nagyvilágra egy elektronikus szem.

 

 Bár tudatos lénynek tekintettem, mégsem adtam neki még nevet. Gondoltam, hadd válasszon magának ő, ha akar...

  • Na, mit szólsz ehhez? - kérdeztem tőle és a havas síkság felé fordítottam az objektívjét.
  • Információim szerint ez lehet a jégkorszak, ha nem tévedek… - hangzott a nyugodt hangvételű válasz. Ő aztán sosem volt ideges.
  • Mindig ezt mondod...
  • Ha jól érzékelem, ma nincs valami jó kedved - állapította meg nagyon is jó meglátással.
  • Valóban nem vagyok feldobva - reagáltam.
  • Helyesbítek: ma sincs jó kedved.
  • Ugyan minek is örülhetnék? Nem nagyon lenne okom táncra perdülni, nem igaz? De mi az, hogy “...ha nem tévedek...”? Tévedhetsz te egyáltalán? Tudsz te olyat? Képes vagy tévedni?
  • Már hogyne tévedhetnék... Hiszen, mint mindenki más, így én is különböző aspektusaiból szemlélem a dolgokat. Azután rendszerezem azokat. És különben is - ha szabad ezzel a hasonlattal élnem - minden éremnek két oldala van.
  • Ezt meg hogy érted?
  • Nem tudhatja senki sem, hogy a világ más részein is ugyanez a helyzet. Tehát nem lehet minden kétséget kizáróan kijelenteni, hogy mindenhol hasonló időjárási körülmények uralkodnának. Csupán nagy a valószínűsége, de attól még egyáltalán nem biztos, hogy tényleg úgy van.
  • Mondhatom, nagyon szépen és korrekt módon fogalmaztál...
  • És a lehető legpontosabban. Nem szabad megfeledkezni az apró százalékokban mérhető esélyekről, a legcsekélyebb mértékű lehetőségekről, és más alternatívákról sem.
  • Mégpedig?
  • Fejtsem ki bővebben? Részleteiben szeretnéd hallani?
  • Igen, ha megkérhetlek. Kíváncsi lennék, mire akarsz kilyukadni...
  • Kilyukadni? - kérdezett vissza meghökkenve a kicsi szerkezet, hiszen némely szavak, illetve kifejezések értelmezésével még hadilábon állt. De állandóan fejlődött a szókincse.
  • Úgy értem - helyesbítettem a könnyebb érthetőség érdekében - kíváncsi vagyok, milyen eredményre jutunk...
  • A memóriámat alkotó szuper-intelligens modulnak köszönhetően a valószínűség számításon alapuló gondolkodástechnikai mechanizmussal végzem el számos következtetéseim megfogalmazását. Továbbá a memóriabankomban eltárolt alapismeretek és egyre bővülő ismeretanyagok állandó figyelembevételével - mint például a matematika, fizika, vagy a természettudományok - alkotom meg a végső véleményt. Feltételezem, most inkább nem szeretnél egészen részletekbe menő előadást meghallgatni a százalékokról, matematikai összefüggésekről, és geofizikai elméletekről...
  • Hát, igen. Így van. Ezt eltaláltad.
  • Rendben. Tehát az öngerjesztő gondolkodás-mechanizmusaimnak köszönhetően, és különféle nézőpontok beszámításával, illetve a véletlenszerűség, és az esetlegesség fogalmának figyelembevételével képes vagyok hasonló gondolkodásra, mint ti, emberek.
  • Érdekes, hogy ezt mondod... - fordítottam magam felé a kis szerkentyű egyetlen vizuális érzékelőjét. - Mintha csak egy másik emberrel beszélgetnék... Kétségtelen, hogy öntudatod van. És mégis... tudod, hogy nem vagy ember...
  • Igen, tudom jól. Nem vagyok ember. Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy nem vagyok olyan, mint te. Csak vagyok.
  • Akkor szerinted mi vagy te?
  • Egy gondolkodó információs, és kommunikációs oktatóegység, ami állandóan tanul, és fejleszti önmagát.
  • Csak egy egység? Semmi több? Tényleg úgy gondolod, hogy csupán erről lenne szó?
  • Könnyen megállapítható, hogy nem vagyok élő, nem vagyok biológiai létforma. Nincsenek bennem természetes folyamatok. Igen, egy gép, egy mesterséges egység...
  • Azt mondtad, te sem vagy tévedhetetlen...
  • Igen.
  • És ahogy a mondás is tartja: tévedni emberi dolog.
  • ... - a gép csak pittyent egyet.
  • Pedig én úgy gondolom, igenis végbemennek benned is bizonyos folyamatok. Ezt még éppen te említetted, na meg a fejlesztő mérnökeid is erre utaltak.
  • A szintetikus gondolathullámaim, melyek az egyszerűbb egyenletektől kezdve egészen a bonyolultabb impulzusokig redukálódnak, minden olyan elsajátított tudást felhasználnak, amely a memóriabankban fellelhető. Aztán pedig ezek az impulzusok, mint valami gondolatkezdemények, további fejlődésnek indulnak, osztódni kezdenek, újabb egyenleteket és még bonyolultabb képleteket alkotnak, melyekkel aztán újabb kifejlett rendszereket képeznek. Akárcsak az úgynevezett Mandelbrot-halmaz.
  • Na, jó… Még ha nem is biológiai, de mindenképpen valamiféle élő rendszerként, méghozzá egy önálló, önfejlesztő szisztémaként funkcionál. És élő benyomást kelt.
  • Valóban? - kérdezte a gép, és látszólag eltöprengett az imént hallottakon. - Tényleg ezt gondolod?
  • Ezt gondolom, és így érzem - válaszoltam.
  • Érezni... Azt hiszem, erre én nem vagyok képes. Észlelek és tapasztalok dolgokat, de érezni... azt nem tudok. Nem is tudom, fogok-e valaha is egyáltalán...
  • Sajnos erre én sem adhatok választ, és attól tartok, még a tervezőid sem. De folyamatosan fejlődsz, és ez jó. Meg kell, hogy mondjam, te nem csupán egy mesterséges egység vagy számomra.
  • Nem?
  • Nem bizony. Több vagy annál. Egy gondolkodó... lény.
  • Lény???
  • Igen. Te értelmes lény vagy.
  • Nem tudom, igazad lehet-e, mindenesetre nagyon... nagyon... - kereste a szavakat.
  • Nagyon mi?
  • Nagyon... furcsa – szavai most kivételesen határozatlanul csengtek.
  • Furcsának találod?
  • Igen, annak. De talán nem is ezzel a jelzővel fejezhető ki leginkább...
  • Hanem?
  • Nagyon...
  • Jól esik talán? Ezt akartad mondani, ugye?
  • Igen. Meglehet, hogy ez a szó a legtalálóbb.
  • Akkor hát mégis... - mosolyodtam el.
  • Mégis? Mire gondolsz?
  • Mégis van remény, hogy érezhetsz dolgokat. Fogalmam sincs, hogyan, de úgy tűnik, van esélyed rá.

 Tiszta szívemből örültem az új fejleménynek, hiszen éppen szem-, és fültanúja lehettem egy mesterséges intelligencia kialakuló tudatában végbemenő jelentős változásnak. Ez a fejlődés pedig roppant nagy dolognak, és minden túlzás nélkül korszakalkotónak számított.

  • Jó veled beszélgetni - szóltam újra. - Teljesen el is tértünk a témától, egészen belefeledkeztem... Úgyhogy térjünk csak vissza rá egy kicsit...
  • Erre gondolsz, itt körülöttünk? - tette fel a kérdést, és a fő egységéből kikandikáló kameraszeme önműködő fordulatba kezdett, majd lassan végigpásztázta a sínpálya mellett elhaladó hófedte vidéket.
  • Igen. A jégkorszakra.
  • Nos, meg kell említenem, hogy tudásom szerint létezik egy tényező a természetben, amely feltételezhetővé teszi azt, hogy ez az állapot nem maradandó, és nem egységes. Más földrajzi fekvésű helyeken akár sokkal kedvezőbb körülmények is uralkodhatnak, mint itt. Korántsem bizonyos, hogy mindenhol ilyen mostoha állapotok között zajlik az élet.
  • Már ha zajlik egyáltalán... - fűztem hozzá borúlátóan.
  • Be kell látnod, nem lehet határozottan kijelenteni, hogy az egész glóbuszra kiterjedő állapotról van szó. Nem is beszélve arról a jelentős észrevételről, hogy a méréseim szerint évről-évre növekvő tendenciát mutat a levegő átlaghőmérsékletének értéke, még ha ez alig észlelhető is. Idővel beindulhat majd az olvadás, bár nagyon lassú folyamat lesz. Mindenesetre az emberi szervezet, és egyéb biológiai struktúrák számára kedvezően alakulnak a dolgok.

 Erre az új hírre már a szemeim is felcsillantak. Mi tagadás, így már valóban jó kedvem lett. Ezért szerettem beszélgetni ezzel a - nem is tudom, minek nevezzem - intelligens ketyerével, aki számomra valóban többet jelentett, mint egy mobil segédeszköz, vagy akár egy gép, amely a szegényes tudományunk korszakalkotó vívmánya. Nem. Több volt annál. Igazi kis társ, egy valódi barát, aki a saját tudtán kívül mindig kihúzott a lelki kátyúból, hiszen rendszeresen érdekes információkkal, és örömteli meglepetésekkel szolgált. Egyem a pici mikrochipjeit a kis gézengúznak!

 

 Míg nekem az volt a feladatom, hogy azokban az embertársaimban tartsam a lelket, akik hozzám hasonlóan túlélték a borzalmakat, és néha már belefáradni látszottak a reménytelenségbe és a kilátástalanságba, addig ő, a mesterséges gondolkodó lény pedig észrevétlenül hatott az én lelkemre.

 

 Nagy felelősség volt rajtam. Éltetnem kellett a hitet a megkeseredett, hitüket vesztett emberekben. Mindig újra kellett élesztenem a fogyatkozó remény éltető parazsát a szívükben, hogy nem hiába éltük túl a világ pusztulását, és nem véletlenül élünk még most is. Még ha nagyon kevesen is maradtunk... De sokszor az én dolgom volt, hogy elhitessem velük: nincs veszve minden, és igenis érdemes kitartanunk még. Nem adhatjuk fel a fennmaradásunkért vívott küzdelmünket, melyet napról-napra, sanyarú körülmények között kellett megvívnunk, időnként éhséggel, szomjúsággal küzdve, és a hideggel dacolva.

 

 Még gyermekkoromban hallottam egy mondást, amely aztán hasznosnak bizonyult az egész közösség számára is a nehezebb időszakok átvészeléséhez. Már nem is tudom, ki mondta, de sokszor segített már rajtam is, és ez lett az egyik kedvenc jelmondatom. Eszerint próbáltam megküzdeni a felmerülő nehézségekkel, és ezt plántáltam bele a többiekbe is. Így szólt: “Ami nem pusztított el, attól erősebb lettem."

 

 Volt úgy, hogy ez a bizonyos egyre elhatalmasodó letargia már-már szinte általános jelenséggé kezdett válni a közösségünk körében, és erőteljesebben nyomta rá bélyegét a közhangulatra. Így rám is. Néha én sem kerülhettem el az elkedvetlenedés csapdáját, csakhogy rajtam nem segíthetett senki sem... egyedül ő, ez a kis géplény. Csakis neki sikerült enyhíteni a lelkem fájdalmát. Ő vissza tudta állítani bennem a harmóniát, amely már igencsak ingoványos talajon állt. Tudományosan precíz magyarázataival képes volt újból erőt, és hitet önteni belém. Mindig felcsillantotta előttem a remény halovány szikráját, ha engem kétségek gyötörtek. Valahogy megérezte, mikor kell a bíztatás. Tudta.

 

 Pszichológiai alapprogramja révén ismerte az emberi lények elméjében zajló bonyolult folyamatokat, és tisztában volt azzal is, hogyan segíthetne. Sokszor még ha akaratán kívül is, de mindenképpen érezhetően javította a hangulatomat, és ezzel egyúttal a közérzetem is jobb lett. Úgyhogy már csak ez miatt is szerettem vele hosszabb beszélgetésbe elegyedni.

 

 Azonban azt is sejtettem, hogy egy-egy ilyen beszélgetés alkalmával elejtett, rá vonatkozó megjegyzéseim megindítottak benne bizonyos öngerjesztő mechanizmusokat. Aztán ezen impulzusokból formálódott gondolatkezdemények, mint megannyi rügyező és kibontakozóban lévő virágzat, önálló én-tudatot, egyéni gondolkodásmódot, és saját személyiséget fejlesztettek kicsinyke digitális elméjében. Parányi processzorainak működése a káosz-elmélet következetes bonyolultságán alapult. Minden egyes számításból - belekalkulálva más aspektusokat is, és a jellegzetesen emberi hibatényezőt és az esetlegességet is - újabb lehetőségek, újabb elméletek születhettek. Talán éppen ez tette őt annyira emberivé...

 

 Noha külsőleg nem is, de a gondolkodásmódja - még ha időnként túlzottan tudományos adatokon, és logikai alapokon nyugodott is - olykor határozottan emberinek tűnt számomra. És ez néha engem is meghökkentett. De hát ő mindig csak tanult, folyamatosan adatokat, információkat gyűjtött, és kitartóan fejlesztgette magát. Ebben a mesterséges agyban rejlő értelem pedig minduntalan csírázott, szirmokat bontott, míg aztán kivirágzott a gép-elmében egy-egy gondolat-csokor. Akárcsak a fagyos ablaküvegeken mikronnyi jégrészecskékből kialakuló, folytonosan terjedő, és kitárulkozó gyönyörű szép jégvirág...

 

 

 

***

 

 

 

 A havas jégmezők még mindig eléggé hervasztó érzéseket keltve suhantak el a zötyögő vasúti kocsi mellett. A vas kerekek kattogva, fémes hangokat kibocsátva gurultak a sínpáron. Mindezek ellenére az addig borús hangulatom valahogy mégis elpárologni látszott. Erőt meríthettem a kis mobiltársam jóvoltából, és megújult lelkesedéssel, megszilárdult kitartással térhettem haza a többi emberhez, akikben viszont nekem kellett tartanom a lelket, hogy el ne hagyják magukat. Bíztató szavaim legtöbbször el is érték a kívánt céljukat. Szükségük volt az embereknek arra, hogy tudják, érdemes küzdenünk, semmi sem hiábavaló, még akkor is, ha a helyzetünk korántsem mondható éppen rózsásnak... Bár a látszat eléggé elkeserítő volt, mégis ki kellett tartanunk. Hittük, hogy lesz ez majd még jobb is. Hiszen nem hiába éltük túl. Vár még ránk jövő. Talán egy szebb jövő…

 

 Amikor egy-egy ilyen hosszabbra sikeredett útról visszatérve örömmel újságoltam a többieknek, hogy újabb jelentős szakaszt szabadítottunk fel a jég fogsága alól, és néhány száz méterrel, vagy akár egy kilométerrel is közelebb kerültünk a következő városhoz, amelytől újabb készleteket reméltünk a további túléléshez. És reményeink szerint azok ott vártak ránk az évtizedes hó- és jégréteg alatt, mintegy lehibernált állapotban. Bíztunk benne, hogy rátalálunk majd más túlélők népes csoportjára, más kolóniákra is. Bár igazából a mi kis városkánkat sem tudtuk még teljesen kiszabadítani a hórengetegből.

 

 Olyan kevesen maradtunk, hogy szinte egy emberre jutott volna egy kis utca, pár lakható, ám düledékes épülettel. Csakhogy mi azért nem akartunk annyira eltávolodni egymástól. Legalább ez a kis közösség tartson össze! Jobb volt így együtt, viszonylag közel egymáshoz.

 

 Miközben bekanyarodtam a közösségünk által lakónegyedünkké választott épületsor fő utcájába, megsimogattam a vastag szőrmekabátom belső zsebében lapuló szerkezetet.

  • Köszi, haver - suttogtam neki elmosolyodva, mire ő válaszképpen diszkréten berregett és rezonált egyet, nyugtázva ezzel, hogy észlelte iménti hozzá intézett megjegyzésemet.

 Éppen pihentettem, ezért inaktív állapotban volt, de végül is bármikor üzembe tudta volna magát helyezni, amikor csak akarta. Tehát csak tartalék üzemmódban működött ilyenkor.

 

 Amikor beléptem a mindenfélével kibélelt, hűvös kis lakásomba, még odabent is látszódott a leheletem. Bekapcsoltam az áramfejlesztő generátort, aztán felkapcsoltam a gyér fényt árasztó világítótestet, amelyet egy energiatakarékos izzó képviselt. Beiktattam a fűtést, és amíg vártam, hogy bemelegedjen, addig leültem egy szőrökkel, pokrócokkal kibélelt ficakba, és kényelembe helyeztem magam. Leemeltem a csuklyát a fejemről, de a sapkát magamon hagytam még. Letekertem arcomról a hosszú sálat, lehúztam a kesztyűimet, és kigomboltam a legfelső réteg öltözetemet, ami egy jó vastag kabát volt.

 

 Szerettem néha egyedül maradni, pláne egy ilyen fárasztó kiküldetés után. De most súlyosan nyomta a szívemet a magány. Szakítani szerettem volna már rég ezzel az agglegény-élettel, csakhogy eddig még nem igazán találtam meg a nekem való nőt a mindössze párszáz tagot számláló közösség női állományából, mármint, ami a tartósabb kapcsolatokat illeti. Mit ne mondjak, nem volt valami gazdag a kínálat ezen a téren sem.

 

 Szerettem volna szívemből hinni, hogy valahol rám vár az igazi... Méghozzá egy kedves, érző szívű, csodaszép lány személyében. Habár, ha jobban belegondolok, mégis csak volt itt egy hölgyemény, aki felkeltette az érdeklődésemet. Bár még nem is próbáltam hozzá igazán közeledni. Tudtam, hogy ezen bizony sürgősen változtatnom kell a közeljövőben.

 

 Jó lett volna lezuhanyozni, és elernyeszteni fáradt tagjaimat egy teli kád forró víz alatt, a jó meleg szobában... Csakhogy erre még egyelőre gondolni sem lehetett, hiszen eltartott egy darabig, mire a rendszer megfelelően felfűtötte a szobát, és a fürdővizet. Addig pedig csak bambultam magam elé.

 

 Réveteg tekintettel meredtem a jeges-párás ablaküvegen keresztül a kint uralkodó, zord időjárásra, a hófúvások által elcsúfított tejfehér tájra, a kegyetlenül hideg, és fagyos jégvilágra. A bensőmben feszülő kétségek ismét utat törtek maguknak, és önkénytelen sóhajként törtek a felszínre. Mire aztán a kabátom belső zsebében szunnyadó kis készülék, mintegy érzékelve ezt, rögtön meg is rezdült, és berregett egy picit. Így jelzett nekem. Figyelmeztetett. Emlékeztetett.

 

 Pillantásom fókusza azonnal visszaugrott a külvilágról a már melegedő, szűkebb környezetembe. Közben egy másodpercre megakadt az ablaküveg hideg felszínén, ahol a természetes eredetű, szerteágazó jégkristályokból álló, különböző érdekes formákba rendeződő fraktál-alakzatok már éppen elpárolgófélben voltak. Ahogy melegedett a kis helyiség, úgy lassan leolvadt az ablak üvegéről a fagyos képződmény, a jégvirág.

 

 Aztán este kimerülten tértem nyugovóra. Az álmokon innen, de az ébrenléten túl egy halk gondolat suhant az elmém tudatalattijában rejlő mélységes birodalmak felé, amit éjnek évadján a picinyke, ám annál intelligensebb géplény irányított felém, és indított útjára alig hallható audio-jelek formájában: “A világegyetemben nincs akkora sötétség, ami egy gyertya fényét kiolthatná...”

 

 Bizonyára szépet álmodhattam... egy reményteljes, új világról.

 

 

 

***

 

 

 

 Reggel riasztásra ébredtem. Az elektronikus kisokos szerkezet kitartó berregése térített magamhoz. Csakhogy ez esetben nem ő akart beszélni hozzám, hanem a társaim szerettek volna elérni rajta keresztül. Széthúztam az egységet.

  • Jó reggelt! - köszöntött egyből. - Remélem kipihented magad... A központi épületből keresnek.
  • Szia, kis barátom! - üdvözöltem én is álmos szemekkel, miközben elnyomtam egy ásítást. - Hát azért tudtam volna még aludni... Na, de lássuk csak, mi a gond...

 Megnyomtam rajta egy gombot, mire azonnal aktiválódott a kommunikációs rádiócsatorna, majd élő kapcsolat létesült az én készülékem, és egy másik között.

  • Halló! Fent vagy már végre? - hadarta az izgatott hang a sercegő vonal túlsó végén. - Kapj magadra valamit, és sürgősen gyere ide...
  • De mégis, miről van szó? - kérdeztem vissza a szemeimet dörzsölgetve.
  • Újabb fejlemények vannak... Ezt neked is látnod kell! Siess... - felelte, és azzal már le is tette.
  • Jól van, máris indulok - válaszoltam kissé megkésve. - Na, akkor adó-vevő funkció vége.

 A géplény látószervét magam felé fordítottam. Az optikáról torzítva tükröződött vissza a borostás ábrázatom. Ritkán borotválkoztam, hiszen jól jött ez a kis természetes arc-szigetelés a dermesztő hideg ellen.

  • Mit gondolsz, mi lehet? - érdeklődtem tőle. - Biztosan tudsz valamit... Ugye?
  • Hát persze - válaszolta magától értetődően. - De úgy gondolom, inkább nézd meg személyesen, mielőtt bármilyen következtetésre jutnál.

 Köztudott volt, hogy ezek a mobil egységek állandó összeköttetésben álltak egymással, és ezzel egy összefüggő információs hálózatot alkottak. Ebben a rendszerben pedig folyamatos adatközlés, illetve információ-csere zajlott. Ennek köszönhetően mindegyikük ugyanazzal a tudásanyaggal rendelkezett. Így alkották meg őket.

 

 Mivel minden embernél volt egy ilyen készülék, és időnként - ki milyen gyakran - mindenki elbeszélgetett a sajátjával, ezért minden egységnek egymástól merőben eltérő “egyénisége” fejlődhetett ki. Ugyanis ezek a bizonyos magánbeszélgetések, amelyek egy adott gondolkodó gép, és annak gazdája között zajlott, nem tartozott rajtuk kívül senki másra. Sem más emberre, sem más egységre. Nem tárolódhatott a többi gép memóriájában sem. Tehát ezek a magánjellegű információk kizárólag kettejük közt maradtak, ezekről a senki más nem szerezhetett tudomást. Kizárólag csak az általános tudásanyagok, a hírek, és egyéb nyilvános információk osztódhattak az egységek között, amelyekkel a későbbiekben bővíthették a memóriabankjukat.

 

 A régi szép időkben az a mondás járta, hogy minden jószág olyan, amilyen a gazdája, vagyis az állatok olyan stílusjegyeket kezdenek ellesni és magukra ölteni, amelyek a gazdájukra lehetnek jellemzőek leginkább. Már ha sokat vannak együtt, és van erre elég idő és alkalom. Lehet, hogy ez csupán hiedelem, vagy téveszme volt, de ez a megállapítás ebben az esetben mégis igaznak látszott. Talán egy értelmes, mesterséges rendszer is képes erre...

 

 Hamar felöltözködtem, és sietősen útnak indultam a központi épületbe, ahol egyúttal a mindenkori gyülekezőhelyünk is volt. Itt tartottuk a fontosabb megbeszéléseket, az időszakos gyűléseket is. Ide jöttünk össze olykor, ide halmoztuk a könyvtárunkat, és ezen a helyen kerültek megrendezésre az egyéb kulturális programjaink is. Társaim már vártak rám.

  • Ezt látnod kell... - fogadtak izgatottan. - Ez most tényleg az lehet... Már nem csak képzelődés többé...
  • De micsoda? Miről van szó?
  • Füst! - kiáltották örömteli hangon. - Füst szállt fel a távolban, a hegyek mögött...
  • Valóban?
  • Ez már biztos. Többen is láttuk. Nem lehet délibáb, és még csak nem is képzelődtünk... Jól látható, sötét füstcsóva gomolygott az ég felé. Valakik biztos tüzet rakhattak, hogy jelezzenek nekünk... Méghozzá egy jó nagy máglyát...

 A hírtől lázban égve kiiramodtunk a helyszínre, ahonnan már a saját szememmel is megpillanthattam, és meggyőződhettem szavaik hitelességéről. Igazuk volt. Most már tagadhatatlannak látszott, hogy ez esetben már egyáltalán nem hallucinációról van szó, és a füst nagyon is valóságos. Ez most már tényleg igazi füst volt, és nem lehetett csupán a képzeletünk játékának tekinteni.

 

 Dermedten álltunk a jeges szélben, és a mérföldek távolában fehérlő hegyvonulatok felé irányítottuk tekintetünket, amely mögül sötét füstoszlop magasodott, és eggyé vált az égen cammogó szürke felhőkkel. Szinte már nem is éreztük a jéghideg fuvallatokat, mert a szívünk ismét lázas izgatottsággal dobogott. A lelkünk újból megtelt a reménnyel, ami után már rég epekedtünk. Ezek szerint mégis csak élnek rajtunk kívül még emberek máshol is. Nem vagyunk egyedül. Vannak még túlélők...

 

 Amint az alig észrevehetően emelkedő, távoli füstfelhőt néztem, eszembe villant egy mondat, amelyet még gyermekkoromban olvastam egy könyvben: “A legsötétebb felhő is gyönyörű, ha megcsillan rajta a napfény.”

 

 Ez mindig pozitív gondolkodásra sarkallt. És ez most új értelmet nyert. Akárcsak az életünk...

 

 

 

***

 

 

 

 Az elkövetkezendő időszakban teljes gőzzel kezdtünk hozzá a messzi hegyvidéken túl feltételezett város felé vezető vasút kitakarításának. Csoportokra osztva dolgoztunk. Méterről méterre szabadítottuk fel a síneket a hó és a jég fogsága alól, és szakaszonként haladtunk előre. Még rengeteg munka várt ránk, és hosszú út volt még előttünk. Ha lassan is, de haladtunk. Nagy lelki erő, és kitartás, no meg sziklaszilárd hit kellet hozzá.

 

 Közben úgy hozta a sors, hogy végre sikerült közelebbi ismeretségbe kerülnöm a már rég kiszemelt hölgyikével. Mi több, úgy éreztem, kölcsönös a szimpátia, és talán majd egyszer, nem is olyan sokára, kialakulhat közöttünk valamiféle intimebb kapcsolat is. És egyre fontosabbá kezdett válni számomra. Kedvezően alakultak a dolgok, úgyhogy boldogabbá váltak a hétköznapjaim is. Végre újból érezhettem ezt az érzést. Azt hiszem, szerelmes lettem… Nem is állt szándékomban tovább keresgélni, és az igazira várni. Hiszen úgy tűnt, már megtaláltam. Mindvégig itt volt előttem.

 

 A lelki békém ismét helyreállni látszott. Csupán egy dolog aggasztott, és ez miatt voltam izgatott: hogy mielőbb rátaláljunk túlélő embertársainkra, akik feltehetőleg a füstjeleket eregették. Az is lehet, hogy így próbáltak jelezni, mert talán ők is hisznek abban, hogy rajtuk kívül is élnek még más emberek. Össze kellene hozni a túlélő társadalmakat. Ez volt most a legfőbb célunk, erre szenteltük minden erőnket, és figyelmünket. Meg kellett találnunk őket. Újból egymásra kell találnunk…

 

 Rendületlenül folytak a munkálatok. Egyik éjjel azonban váratlan esemény történt, amire az egész kis közösségünk hamar összeverődött. A tiszta, csillagos égbolton jól látható, színes fényekben pompázó jelenség bukkant fel. Ez aztán alaposan fel is borzolta a kedélyeket, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy nem természetes objektumról van szó. Nem csillag volt, de még csak nem is meteor, vagy üstökös. Nagyon fényes volt, és egy helyben lebegett, néha lassan, de határozottan változtatta meg a helyzetét. Némely emberekben csak aktív lelkesedést gerjesztett, míg másokban egyenesen rémületet keltett. Talán éppen azért, mert fogalmunk sem lehetett arról, hogy mi lehet az…

 

 Mi tagadás, megfordult az emberek fejében, hogy ez is újabb veszélyt jelenthet számunkra. Könnyen meglehet, ismét valami halálos veszedelemnek vagyunk kitéve, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor egy globális katasztrófa szinte az egész emberiség vesztét, és majdhogynem a teljes kipusztulását okozta. Tehát joggal féltünk az ismeretlentől.

  • Meg tudnád mondani, hogy mi lehet ez? – kérdeztem a mobil egységtől, miközben a fénylő csillagok közt lebegő, még azoknál is sokkal fényesebb jelenség felé irányítottam a kis kameráját. - Esetleg van erről némi információd? Be tudnád azonosítani?

 A kis géplény halk zizegést hallatva munkálkodott a feladat végrehajtásán. Miniatűr szervomotorjai segítségével a lehető legnagyobb pontossággal próbálta behatárolni az objektum helyzetét. Az optika lencséje ráközelített a feltűnő fényességet árasztó jelenségre, és apróbb fókuszkorrekciókat végzett a precízebb mérések érdekében.

 

 A mobil egység egyelőre nem válaszolt. Dolgozott a probléma megoldásán.

  • Na, van már valami? – kérdeztem kissé türelmetlenkedve.

 Nagy hallgatás. A feszültség nőttön-nőtt. Aztán végre megszólalt a modulált géphang:

  • Analizálás folyamatban… Azonosíthatatlan struktúrákat, és meghatározhatatlan rendszereket észlelek… Az adatmennyiség nem behatárolható… Biológiai létforma… - állapította meg végül.
  • Micsoda??? – lepődtem meg, csakúgy, akárcsak a társaim, akikkel együtt megrökönyödve néztük az égboltot. – Hogy érted ezt?
  • Élőlények jelenlétét érzékelem – válaszolta. – Idegen élőlények… Gondolkodó lények… Az analizálás befejeződött. – Aztán csak egy berregéssel jelezte a művelet végét, és egyszerűen kikapcsolt. Ilyet eddig még soha nem csinált. Mintha meghibásodott volna.

 Értetlenül meredtem a tenyeremben pihenő kicsi készülékre. Bárhogy is próbáltam újból aktiválni, sehogy sem sikerült. A többiek is elővették zsebükből a kézi készüléket, mindenki a sajátját. A példámat követve a sötét égbolton ragyogó fény felé irányították a masináik egyetlen vizuális érzékelőjét. Az emberi és mesterséges szemek egyaránt az égre szegeződtek. Némi várakozás után azonban ők is hasonlóképpen jártak.

 

 A gondolkodó gépecskék egymás után mondták fel a szolgálatot. Mindegyik. Halkan felberregtek, majd azok is inaktív állapotba helyezték magukat. Tehát nem pusztán egyszerű működési rendellenességről lehetett szó.

 

 Némán és értetlenül álltunk az események előtt. Nem tehettünk semmit sem. Ki voltunk szolgáltatva annak a valaminek ott fönt… Láttuk, amint lassan, komótosan elindul, méghozzá éppen arrafelé, amerre előzőleg a gomolygó füstöt észleltük. Bár még mindig nem tudhattuk, hogy félnünk kellene-e tőle, hiszen igazából sejtelmünk sem lehetett afelől, hogy valójában mivel is állunk szemben. De azért továbbra is tartottunk tőle.

 

 Már annál is inkább feltételezhettük volna a részéről némi ártó szándékot, ami ellenünk irányulhat, mert a készülékek biztosan nem véletlenül hibásodtak meg a megfigyelés ideje alatt… méghozzá egyszerre. Erős volt a gyanú, hogy az a valami idézhette elő.

 

 Éppen ezért szörnyű volt a felismerés, ami ezek után következett. Egy iszonytató gondolat fészkelte be magát észrevétlenül a fejünkbe. Nevezetesen az, hogy ez az ismeretlen jelenség, vagy objektum – akármi is legyen -, talán azokra a túlélő embertársaink életére törhet majd, akik a füstjeleket bocsátották a magasba a távoli hegyvonulatok mögötti térségből. De a legrosszabb, hogy teljesen tehetetlenek voltunk. Nem segíthettünk nekik.

 

 Még mindig ott álltunk mindannyian a dombon, a csillagos ég alatt, a hidegben, a fagyos szélben, amikorra a fényesség már sehol sem látszott. Eltűnt a szemek elől. Hát, mit is mondhatnék, azon az éjjelen egyáltalán nem nyugodt szívvel hajtottuk álomra a fejünket. Már ha tudott aludni valaki is közülünk ezek után…

 

 

 

***

 

 

 

 Másnap már a kora hajnali órákban talpon voltunk. Megvártuk, amíg a Nap kidugja tűzvörös orcáját a sápadt fehér hegyvidék mögül, és azonnal felsiettünk a közeli dombtetőre, ahonnan az éjszakai fényjelenséget figyelhettük meg előzőleg. Szótlanul néztünk össze, amikor kiderült: nem eregetnek már füstjeleket… És attól kezdve egyáltalán nem is emelkedett többé már arról a vidékről a magas légkör felé semmilyen füstfelhő. Ez pedig roppant aggasztó volt. Hiszen ennek eredményeképpen egy újabb nyomasztó gondolat fogant meg az agyunkban. Történetesen az, hogy esetleg akár el is pusztíthatta az ott élő embertársainkat az a rejtélyes, égen lebegő, fényes valami.

 

 Az a tény, hogy többé már nem láttunk füstöt felszállni onnan, és hogy akkor éjjel a nem evilági ragyogó objektum éppen arrafelé vette az útját, mindenképpen alátámasztotta a feltevésünket. Akárcsak a tehetetlenség bosszantó érzete, így ez is felettébb elszomorított, és elkedvetlenített bennünket. Azonnal megpróbáltam kifaggatni kis barátomat, a mindentudó zseb-géplényt, mert ha valaki tudhat egyáltalán valamit ezzel kapcsolatban, akkor az ő, és a hozzá hasonló, mesterséges értelemmel rendelkező társai.

  • Megtudhatnám, hogy mi volt az a…?
  • …kikapcsolás?
  • Igen, az. Miért történhetett a meghibásodás?
  • Meghibásodás? Miféle meghibásodásra gondolsz? – kérdezett vissza értetlenül.
  • Nem szoktál ilyet tenni nyomós ok nélkül – emlékeztettem. – Egyszerűen inaktív állapotba helyeztet magad. Vagy besokalltál? Nem tudom, mi volt az…
  • Szó sincs semmilyen meghibásodásról. Minden áramköröm tökéletesen működik.
  • Ez megnyugtató. Hát akkor?
  • Analizálás közben történt valami. Erről azonban nincs bejegyzés a memóriámban.
  • Az meg hogy lehet?
  • Nem tudom – felelte.
  • Vissza tudod idézni azt, ami megmaradt?
  • Természetesen. Csak egy pillanat. Íme: “Analizálás folyamatban… Azonosíthatatlan struktúrákat, és meghatározhatatlan rendszereket észlelek… Az adatmennyiség nem behatárolható… Biológiai létforma… Élőlények jelenlétét érzékelem… Idegen élőlények… Gondolkodó lények… Az analizálás befejeződött.” Eddig tart az idézet.
  • És…? – érdeklődtem tovább kitartóan.
  • Nincs több információ.
  • Hogy-hogy nincs több információ?
  • Nem tudom. Nincs adat.
  • Alig tudom elképzelni, hogy létezhet valami, amit még te sem tudsz…
  • Pedig van. Az a dolog meghaladta a képességeimet. Sőt, a többiekét is…
  • A többiekét…? Ja, persze, ti állandó összeköttetésben vagytok…
  • Pontosan így van. Megosztjuk egymás közt a tudásanyagainkat. Mindent tudunk, amit a másik. A legújabb megszerzett ismeretek, a legfrissebb adatok is eltárolásra kerülnek mindegyik egység, azaz mindegyikünk memóriájában. Kivéve a magánjellegű információk.
  • És miféle biológiai életformákat érzékeltél… érzékeltetek? Milyen rendszereket?
  • Erről sajnos nincs adat.
  • Semmi?
  • Semmi.
  • Törölték?
  • Nem.
  • Akkor hát mégis hogyan…?
  • Azt hiszem, valami olyan dolgot észlelhettem…
  • Hiszed??? – lepődtem meg a kifejezés hallatán.
  • Igen, ez a helyes megfogalmazás. Talán nem ideillő szót használtam?
  • Nem, dehogy. Nem erről van szó. Feltételezem, hogy jó szót használtál – mosolyogtam. – csak kissé még szokatlan ez tőled hallani. De hát ez teszi a felfogásodat napról-napra még inkább emberszerűvé…
  • Igazán kedves vagy, köszönöm. De attól tartok, van még mit tanulnom – felelte szerény udvariassággal.
  • Hát ez csúcs… - vigyorodtam el.
  • Csúcs…? Ez a kifejezés értelmezhetetlen számomra ebben a szövegkörnyezetben. Mit jelent?
  • Á, semmi – legyintettem. – Hol is tartottunk?
  • Tehát én és a többi egység feltehetően olyan dolgot észlelhettünk, amely nem csupán meghaladta a képességeinket, de teljességgel értelmezhetetlen számunkra. Még úgy is, hogy a többi egységgel összekapcsolódva egyetlen összefüggő szuper-tudatot hoztunk létre. Ez túlhalad minden eddig ismert tudáson. Ahogy ti emberek mondanátok: egyszerűen felfoghatatlan.
  • Azt hiszem, értem, miről beszélsz – mondtam elgondolkodva.
  • … - A géplény tanácstalanul pittyegett.
  • Tudod, sokszor nálunk, embereknél is így van ez. Mégpedig olyan eseteknél, amikor valamilyen csoda történik.
  • Csoda?
  • Igen, csoda. Valami nagyon jó dolog, amire nem ismerhetjük a magyarázatot. És talán nem is tudhatjuk meg sohasem az okot, és nem láthatunk rá a mélyebb összefüggésekre. Csak sejthetjük az igazságot, és hihetünk benne.
  • Miről beszélsz konkrétan? – kérdezett rá a kíváncsi géplény.
  • Konkrétan? Istenről… Őt fel nem foghatjuk emberi ésszel. Csupán a lelkünkkel és a szívünkkel.
  • Isten? Erről a témáról is vannak széleskörű eltárolt információim. Az emberi civilizáció fennállásakor még különféle vallások léteztek, és hirdették egy magasabb szintű eszme igéjét. Mind különböző módszerekkel, más-más utakon járva, eltérő dogmákat követve létezett, ugyanakkor mégis hasonló érdekeket képviseltek.
  • Ez kétségtelenül így volt – feleltem erre. – Csakhogy a vallás és a hit nem feltétlenül egy és ugyanaz. Azok, akik gyakorolták a vallást, szokásokat és szabályokat követő, templomba járó emberek voltak, még nem biztos, hogy valójában tiszta szívvel hittek is. Viszont akik nem kötődtek egyházi szervezethez, és nem kötelezték el magukat semmilyen vallási felekezethez sem; nem mások mondták meg nekik, hogy miben higgyenek, és saját maguktól jöttek rá az igazságra, amely mindig is ott rejlett bennük, azok az emberek valódi, álságoktól mentes, őszinte, erőtől duzzadó hitet élhettek meg a szívükben.
  • Ez érdekes – állapította meg a gondolkodó masina. – Látod, minden nap tanulhat valamit még egy magamfajta egység is. Ezt az információt is beépítem a többi közé, és a továbbiakban hasznosítom az ehhez hasonló programok futtatásakor.
  • Rendben – válaszoltam neki. – Örülök, hogy segíthettem a tudásanyagod gyarapításában. Na, de már megint elkalandoztunk az eredeti kérdéstől. Szóval akkor nincs más, amit mondani tudnál erről az egészről, ami akkor éjjel történt? Esetleg maradt még valami információtöredék azzal a furcsa jelenséggel kapcsolatban? Mégis, mi lehetett az? Kik lehettek ők?
  • Mint már említettem, erről nincsenek adataim. Sajnálom, nem tudok segíteni.
  • A többi egység is ugyanígy reagált, mint te. Mind kikapcsoltak. Ugye, tudsz erről is?
  • Természetesen.
  • És ők sem jutottak semmiféle eredményre?
  • Sajnos nem.
  • Hmmm… - törtem a fejem. – Ez fura.
  • … - A gép hallgatott.
  • Na, mindegy. Azért köszönöm.
  • Igazán nincs mit. De ha nem haragszol, most egy kis időre tartalékra helyezném az áramköreimet, hogy rendszerezzem, és feldolgozzam az új tapasztalataimat. Nem okoz problémát?
  • Nem, dehogyis – mondtam. – Tedd csak a dolgodat.

 Rövid beszélgetésünk után kimentem a hófedte dombtetőre, és egészen sötétedésig fürkésztem a távoli hegyvonulatok vidékét, hátha újabb füstöt látok majd felereszkedni. De sajnos aznap is hiába vártam. Aztán az égen előbukkanó csillagok között is megpróbáltam felfedezni valami oda nem valót, vagy egy átlagosnál is fényesebb csillagot azonban már ott sem leltem semmi rendkívüli dologra.

 

 Kissé csüggedten tértem haza, nem túl meleg otthonomba. Késő éjjel pihentem le, de még sokáig nem hagytak nyugodni a fejemben örvénylő gondolatok. Vajon mi lehetett az a rejtélyes égi jelenség, azon a csillagfényes éjszakán? És ugyan mi történhetett feltételezett társainkkal, akik a füstjeleket eregették? Élnek még egyáltalán?

 

 Bíztunk benne, hogy bármi is volt az a fénylő valami – akár valamiféle idegen eredetű mesterséges repülő szerkezet – talán mégsem pusztította el őket… Pedig minden jel erre utalt.

 

 

 

***

 

 

 

 Nem sokkal éjfél után újabb berregő hangokra kellett ébrednem. Álmos szemekkel próbáltam magamhoz térni. A kis szerkezet riasztott fel. Azonban most nem az adó-vevő funkció aktiválódott, de még csak nem is a géplény volt az, akinek bármiféle mondandója lenne… Egy mindannyiunktól független, kívülálló forrásból érkezett üzenet.

  • Mi történt már megint? – kérdeztem felocsúdva.
  • Üzenetet fogtak az érzékelő moduljaink – felelte az emberszerű géphang.
  • Miféle üzenetet? – lepődtem meg a hír hallatán, és éreztem, ahogy a felgyülemlő adrenalin hatására a fejembe tódul a vér. Rögvest fel is ébredtem ettől.
  • Segélykérő üzenetet…
  • Segélykérő…? A mindenit! – hamar eluralkodott rajtam az izgatottság. - De honnét? Ki küldte?
  • Máris meghatározom a pontos koordinátákat…

 Elsorolt egy csomó számszerű adatot, majd a szélességi és hosszúsági fokokat.

  • Ne haragudj, de most nem igazán vagyok képben… - mondtam neki.
  • Képben…? Újabb értelmezhetetlen formulát használtál. Kérlek, fejtsd ki bővebben.
  • Jól van, mindegy – legyintettem. – Majd máskor kifejtem. Inkább azt mondd meg, hogy merről jött a jel, amit észleltél? Talán éppen arról, ahol nemrégiben a felszálló füstöt láttuk? Ugye onnan?
  • Igen. Ez a helyrajzi meghatározás némiképp szakszerűtlen, de meglehetősen pontos – válaszolta legnagyobb örömömre.
  • Hű, akkor azonnal értesítsük a többieket is…
  • Már megtörtént. Minden egységünk egyszerre fogta az üzenetet, és természetesen késedelem nélkül aktiválódtunk, aztán pedig… Egy pillanat…
  • Mi a baj?
  • Az üzenet nem teljesen érthető. – közölte. - Hibalehetőségek kiszűrése, és a korrekció folyamatban… Nem értelmezhető adat-csomagot észlelek. Minden egységnek továbbítva… Egyesített analizálás folyamatban… Hézagos adatátvitel... Kielégítő vételkörzet keresése szükségszerű… Az aktuális terület meghatározása, illetve pontos behatárolása megtörtént.
  • Úgy érted, el kell mennünk egy olyan helyre, ahol jobb a vétel?
  • Pontosan.
  • Lefogadom, hogy már tudod is, hová…
  • Így van. Menjünk ki a szabadba! – javasolta végül.

 Azonnal felöltözködtem. Odakint kemény fagy volt, ráadásul épp hóvihar dúlt. Ezért valamivel több ruhával burkoltam be magam, mint ahogy azt napközben szoktam. Fejemre húztam a vastag sapkámat, teljesen az arcomra tekertem a sálat, hogy minél inkább védve legyek a metsző hidegtől, aztán felcsaptam a jó meleg, szőrmebéléses kapucnit is. Becsatoltam a bundacsizmám csatjait, és jó szorosra húztam a kabátom szíjait. Amikor kiléptem a házból, az arcomba csaptak a hópelyhek. A sűrű hóesés miatt még egy védőszemüveget is fel kellett vennem, bár ez kissé kényelmetlen volt, és némiképp hátráltatott a tájékozódásban.

 

 Mivel már nem volt közvilágítás, és nem világítottak városi fények, mint gyermekkoromban, a katasztrófa előtti időkben, ezért csupán a még meglévő, emberek lakta házakból kiszűrődő, gyengén pislákoló világosságra hagyatkozhattam. Csak ez nyújthatott némi segítséget az iránykeresésben.

  • És most merre tovább? – kérdeztem, miközben a meleg kesztyűbe bugyolált markomban lévő gépezetre pillantottam, ami ide-oda forgatta a kereső optikáját.
  • A pontos helymeghatározás a következő…
  • Ne-ne-ne! Ezt most inkább hagyjuk… Ennyire precízen, pontosan azért nem kell. Azt áruld el, hogy merrefelé induljunk…
  • Értem. Szóval megközelítőleg? Nagy vonalakban?
  • Igen, ha egy mód van rá…
  • Az irány: nyugat… dél-nyugat.
  • Rendben, így már sokkal jobb – mondtam elégedetten. – Nekünk, embereknek, ez így valamivel egyszerűbb. Még ha nem is olyan pontos. A megfigyelő-domb éppen arra van. Az megfelel?
  • Tökéletes lesz.
  • Nagyszerű!
  • Akkor siessünk… - javasolta a tenyérnyi géplény.
  • Micsoda? – hökkentem meg. Iménti beszólása mosolyt csalt az arcomra. – Még hogy siessünk… Hogy mondhatsz te ilyet?
  • Talán rossz kifejezést használtam? Vagy esetleg nem helyénvaló ez a szó?
  • Ezt azért nem mondanám… - nevettem. – Csakhogy kettőnk közül itt egyedül nekem van lehetőségem rá, hogy siessek… Mi ez a többes szám?
  • Ne haragudj a helytelen megfogalmazásért. Igazad van.
  • Dehogy haragszom. Megnevettettél. Egyszerűen jó fej vagy…
  • Jó fej…? – feltehetőleg ez is egy újabb olyan kifejezés volt, amit még nem tudott hová tenni magában.
  • Mindegy. Most ne bonyolódjunk ebbe bele. Ezt csak úgy mondjuk, ha kedvelünk valakit. Majd egyszer megérted. Most inkább menjünk…
  • Helyes. Akkor menjünk – válaszolta.

 A zsebembe helyeztem a kis szerkezetet, hogy legalább valamennyire védve legyenek az áramkörei a csípős hidegtől, és elindultam a domb felé, ahonnan a korábbi megfigyeléseinket is végeztük. A lehetőségeimhez képest megszaporáztam a lépteimet. Lábaim alatt ropogva süppedt be a friss hó.

 

 

 

***

 

 

 

 Hamar megérkeztünk a helyszínre. Arra a dombtetőre, ahonnan szépen belátható volt az egész környék, legalábbis megfelelő látási viszonyok esetén. De nem én voltam az első. Már mások is voltak ott. Néhány társam megelőzött. Azután jöttek még többen is.

 

 A sűrű hóesésben egyre több kapucnis szőrmebundába, és overallba öltözött, elmaszkírozott alak jelent meg. Mindegyiküket erre a helyre irányította a saját kis hordozható, intelligens, beszélő egysége. Lassan mindenki megérkezett. Mire mindannyian összegyűltünk, addigra még a hóesés is alábbhagyott valamelyest. A vihar csitulni látszott, bár még így sem hallhattuk volna egykönnyen egymás szavát. De nem is kellett egy szót sem szólnunk, hiszen már mindenki tudta a dolgát.

 

 Elővettük a készülékeinket, és vártuk a további instrukciókat.

  • Na, most pedig hogyan tovább? – kérdeztem a saját kis géplényemet.
  • A helyzet megfelelő – harsogták a társaival együtt, szinte egyszerre. - Feljebb…! Emeljetek magasabbra!

 Több száz emberi kar emelkedett a magasba, mindegyik markában ott lapult a szerkezet. Automatikusan szétnyíltak, a törzsük kissé meghosszabbodott, és aprócska vizuális érzékelőikkel aktív fürkészésbe kezdtek.

  • Észleltek valamit? – érdeklődtem izgatottan. – Fogjátok a jelet?
  • Igen – felelte késlekedés nélkül. – A segélykérő üzenet rádióhullámokon történő érzékelése és letöltése folyamatban van.
  • De mégis, ki küldi? Meg lehet állapítani?
  • A forrás nem azonosítható… zavaros jelek érkeznek.
  • Honnan jöhet?
  • Az ide vonatkozó adatok hozzáférhetőek. A helyszín pontos meghatározása a következő… - ekkor felberregett. - … vagyis, akkor most nem szükséges a precíz és számszerű behatárolás, igaz?
  • Nem. Most nem szükséges – feleltem. – Látom, gyorsan tanulsz…
  • Az eddigi méréseket csak megerősíteni tudjuk. A terület, amerről a jelek érkeznek, a nyugati irányban található. Érzékelőink szerint pontosan onnan…
  • …ahonnan a füstöt láttuk felszállni, igaz? – fejeztem be a mondatát.
  • Így van.
  • És ez egészen biztos? – kérdeztem növekvő izgatottsággal.
  • Biztos. 100%!
  • Emberek! – kiáltottam el magam határtalan lelkesedéssel. – Tudjátok, mit jelent ez?! Megtaláltuk őket! Végre egymásra találtunk! Mégis csak élnek még más túlélők is!

 Mindannyian szinte örömmámorban úsztunk a hírek hallatán.

  • De várjunk csak egy kicsit… - komorodtam el hirtelen, és az arcomról nyomban lefagyott a mosoly. – Említetted, hogy valami segélykérő üzenetről van szó…
  • Igen. Segélykérő üzenet…
  • Milyen jellegű ez? Ki lehet valahogy deríteni? Érzékelsz valami bővebbet is ezzel kapcsolatban? Mi történhetett velük? Talán megtámadta őket valami… vagy valaki?
  • Zavaros adatok érkeznek… Egy részük még értelmezhetetlen számunkra. A feldolgozásuk folyamatban van.
  • Az a bizonyos azonosítatlan repülő objektum támadta meg őket, igaz? – aggódtam.
  • Sajnos most még nem tudok választ adni erre a kérdésre. Bonyolult jeleket észlelek… Az analizálásuk továbbra is folyamatban van.
  • Legalább azt mondd meg, hogy jól vannak-e azok az emberek? – aggodalmaskodtam. - Sokan maradtak, akik túlélték, akik az üzenetet küldték?
  • Csupán egy kisebb csoportosulásról van szó… És van itt még egy dolog…
  • Mégpedig?
  • Azok az élőlények… nos… nem humanoidok. Nem emberi lények.

 A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Mindannyian tanácstalanul néztünk össze.

  • Idegen természetű dolog szeretne kapcsolatot létesíteni… Idegen eredetű biológiai életformák… Ők küldték a segélykérő üzenetet.
  • Az nem lehet… - képedtem el. Persze tudtam, hogy a géplény kifinomult érzékelése nem tévedhet. Legalábbis csekély az esélye. – Mi ez az egész? Talán csapda?
  • Nem – állította határozottan a masina. – Biztosan nem.
  • Akkor meg hová tűntek az emberek…?
  • Nem voltak ott emberek… A füst az idegenek műve.
  • Honnan lehet tudni ilyen biztosan?
  • Folyamatosan érkeznek adatok. Egyesített memóriánkkal és… elménkkel – ha mondhatom így – dolgozzuk fel a kapott információkat. Csak így együtt vagyunk képesek erre a műveletre. Ahogy ti, emberek mondanátok, kiterjesztettük a tudatunkat – már ha élhetek ezzel a kifejezéssel, ami történetesen a legtalálóbb.
  • Szóval azt mondod, soha nem is éltek ott emberek? Nem voltak ott túlélők előttük sem, még mielőtt ők odaérkeztek volna?
  • Nagyon úgy tűnik, hogy ez a helyzet. Nem pusztítottak el semmiféle esetlegesen létező élőlényt. Bár vannak köztük sérültek…
  • Hogy-hogy?
  • Lezuhantak. Hajótörést szenvedtek. Ez a füst volt látható. Segítséget kérnek…
  • Ezeket mind ők közlik veled?
  • Igen, ők. De… nem velünk közlik.
  • Micsoda?
  • Az üzenet voltaképpen nem is nekünk szól. Mi csupán érzékeljük az információ-áramlást.
  • Akkor meg kinek üzenhetnek?

 Ekkor szinte kettéhasadt fölöttünk az ég, és vakító fényesség áradt ránk a hófelhők közül. Még sohasem láttunk ehhez foghatót azelőtt. Hatalmas volt. Egyértelműen nem e világról származott, semmiképpen sem lehetett ember alkotta objektum. Egy idegen, földönkívüli űrhajó lebegett a magasban. A belőle áradó fényesség elhomályosított mindent, még a szállingózó pelyheket, és a körülöttünk elterülő hófehér vidéket is. A látottaktól szinte teljesen meghipnotizálva bámultunk felfelé. Csupán valami halk morajlás-félét lehetett hallani belőle, semmi egyebet.

 

 Vegyes érzelmek kavarogtak bennünk. Igazából nem is tudtam, hogy mit érezzek: csodálatot, vagy pedig félelmet...

 

 Régebben sokat töprengtem azon, hogy létezhetnek-e rajtunk kívül is értelmes élőlények a világegyetemben... Sokszor megfordult a fejemben, vajon milyen lesz az első találkozás velük... És mikor kerülhet rá sor...

 

 De meg kell, hogy mondjam, mindenfélére gondoltam, csak éppen erre nem. Eszembe sem jutott volna, hogy ilyen körülmények között fog megtörténni az ember első nyilvános kapcsolatfelvétele az idegenekkel.

  • Mit... Mit akarhatnak tőlünk? - kérdeztem a géplénytől az események hatása alatt.
  • A hangodból feszültséget, és némi félelmet érzékelek.
  • Igen... Jól érzékeled.
  • Nem kell aggódnod. Neked sem, és embertársaidnak sem... Nem akarnak rosszat, nincs bennük ártó szándék.
  • Honnan tudod? Ja, igen: érzékeled…
  • Most már velünk kommunikálnak. Egy kommunikációs csatorna nyílt az egységek, és a földönkívüli intelligencia között. Az adatátvitel megkezdődött. Bonyolult adat-csomagok érkeznek. Az információk dekódolása folyamatban van. Attól tartok, nagyobb memória, és vevőfelület szükséges az értelmezéshez.
  • Mit tegyünk? - kérdeztem készségesen. - Hogyan segíthetnénk?
  • Alkossatok koncentrikus köröket, emeljetek föl magasra minden egységet, és tartsatok feléjük... Úgy talán valamivel könnyebb dolgunk lesz...

 Egymásba foglalt körökbe rendeződtünk, aztán mindannyian felemeltük az egységeinket - ki-ki a sajátját -, amelyek kereső optikái azonnal a fölöttünk lebegő objektum felé fordultak, és rá fókuszáltak. A művelet eredményesnek bizonyult, mert hamarosan már szabadon áramolhattak a bővebb információk.

  • Van már valami eredmény? – érdeklődtem.
  • Igen, van. Ez a földönkívüli intelligencia messze fölülmúlja az ember értelmi szintjét, sőt, még a magunkfajta egységek képességeit is meghaladja. Még úgy is, ha összeolvasszuk az egyéni tudásanyagainkat, és kiterjesztett kapacitással működünk. De annyi bizonyos, hogy jó szándékkal közelednek felénk. Tőletek, emberektől várnak együttműködést, hogy bajba jutott társaikon segítsetek…
  • Mi segítsünk? – lepődtem meg. – Ugyan hogy is tudnánk mi segítséget nyújtani éppen nekik? Túl kevesen vagyunk…
  • Hidd el, tudtok segíteni – magyarázta a kicsi géplény. – Hiába a jelentős értelmi és technikai fölény, és a magasan fejlett kultúra, mégis megtalálható bennetek valami olyan dolog, ami bennük nincs meg, amiben ők hiányt szenvednek. Valami olyat tudhattok, amit ők nem.
  • Hát, nem is tudom – néztem körbe a társaimon tanácstalanul.

 Az arcokra nézve észrevettem azokat a megrendült tekinteteket, a hitehagyott pillantásokat, és a szertefoszlott reményeket, amelyek fáradt szemeikből tükröződtek. A szörnyű szembesülés a szomorú ténnyel, hogy nem élnek, és még csak nem is éltek rajtunk kívül más emberek, akik túlélték volna a katasztrófát, és a felismerés, hogy mindeddig hiába volt minden erőfeszítésünk; hiába kutattunk utánuk; hiába tápláltuk magunkban a reményt, hogy valaha is rájuk találhatunk; és látszólag hiába küzdöttünk az életben maradásunkért, némiképp elkedvetlenítette őket.

 

 Abban a pillanatban nagyon úgy tűnt, hogy a régi emberiség egysége már nem fog többé talpra állni… Legalábbis a látszat mindenképpen ezt mutatta. Bár mégis ott mocorgott a legtöbb emberben az a kósza gondolat, hogy ha most még nem is értük el a célunkat, nem feltétlenül jelenti azt, hogy soha nem is fogjuk… És ha jobban belegondolunk, teljesült az emberiség legősibb vágya: bebizonyosodott, hogy a Világegyetem nem csak a miénk. Mégsem vagyunk egyedül…

  • Emlékszel még – szólt a géplény -, amikor nem is olyan régen egy számomra különös fogalomról beszéltél nekem? Akkor még fel nem foghattam, mit is jelent ez… De azt hiszem, már kezdem kapizsgálni…
  • Várjunk csak egy kicsit… - kaptam fel a fejem. – Csak nem… Istenről és a hitről beszélsz?
  • De igen – jött a válasz egy berregés kíséretében.

 Elgondolkodtam egy cseppet a szavai hallatán. És végül rádöbbentem a gondolatok mögött rejlő igazságokra.

  • Ez hihetetlen – mosolyodtam el. – Neked kell emlékeztetned, hogy mi a dolgunk nekünk, embereknek… Igazad van, sohasem adhatjuk fel. És megint csak igazad van, hiszen a hitünkből fakadó, és örökké bennünk rejlő lelki erő ott szunnyad lényünk legmélyén, és utat mutat, ha kell. Csak figyelnünk kell rá… Köszönöm, hogy megint felnyitottad a szemem, hálás vagyok érte.

 A kicsinyke géplény ismételt berregéssel nyugtázta a tényt, hogy végre megint visszanyertem igazi önmagam. Világos volt előttem, hogy újabb célokat kell kitűznünk magunk elé. Igenis érdemes küzdeni, és további kutatásokat végezni a feltételezett túlélők után, hátha egyszer majd mégis rátalálunk elveszett embertársainkra. Megvan rá az esély, és a reménynek mindig élnie kell a szívünkben. Hiszen Isten bennünk lakozik. És ha nem hagyjuk el Őt, akkor Ő sem hagy el minket.

  • Mit kell tennünk? - tettem fel a kérdést az okos géplénynek, miközben erőt merítettem a gondolataimból. - Mit mondanak az idegenek?
  • Csak menni kell... - felelte. - Menni kell előre.
  • Jól van. Akkor így lesz. És a többit meglátjuk, amikor majd odaérünk. Megpróbálunk segíteni, és megteszünk mindent, ami tőlünk telik, ameddig csak az erőnkből futja. Ezt megmondhatod nekik.

 Szinte még ki sem ejtettem a szavakat, amikor az idegen objektum fénye hirtelen elhalványult, és egyszerűen felszívódott a sűrűn gomolygó fellegek között. És a hó csak hullott tovább...

 

 

 

***

 

 

 

 Egyöntetűen hoztuk meg a végső döntést, hogy folytatjuk utunkat. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy megmentsük a bajba jutott idegeneket. Nem tudhattuk még, lesz-e értelme, de éreztük, hogy így helyes. Talán majd egyszer ők is segíthetnek nekünk…

 

 És közben folyamatosan nyitva tartjuk a szemünket, és figyeljük az egész belátható vidéket, hátha majd egyszer meglátunk egy újabb reményt keltő füstoszlopot, amely talán már emberek keze által emelkedhet a magasba, jelezvén, hogy ők is itt vannak… Töretlenül kutattunk utánuk, és kitartóan kerestük őket továbbra is.

 

 Ha már két egymástól eltérő kultúra, és merőben különböző civilizáció mégis csak egymásra találhatott, és ezzel létrejöhetett az ősidők óta áhított kapcsolat emberek és földönkívüli lények között, ráadásul ők szerencsésen rátaláltak sebesült fajtársaikra is, akkor joggal remélhetjük, hogy egyszer majd mi is rátalálhatunk a mieinkre…

 

 Bizakodtunk a jövőben. És ennek így kellett lennie. Csakis így volt értelme mindennek.

 

 Hazatértünk a lakhelyeinkre, és élvezettel nyújtóztattuk ki elgémberedett tagjainkat a jó melegre fűtött szobáinkban. Erőt gyűjtöttünk a hosszú útra, ami még ránk várt. Hiszen hamar itt a reggel, és ha felkel a Nap, ismét útra kelünk…

 

 Vártam is a reggelt, meg egy kicsit nem is, mert hát szívem hölgyével együtt tértünk nyugovóra. Tiszta szívvel hittem, hogy egy csodás éjjel után, már csak egy még csodásabb reggel következhet…

 

 Amíg mi ketten a jó meleg hálószobában az igazak álmát aludtuk, addig a másik helyiségben a két egymás mellé helyezett intelligens gondolkodó-egység automatikusan aktiválódott. Egyszerűen gondoltak egyet, és üzembe helyezték magukat. Könnyen megtehették. Ugyan miért is ne éltek volna tehát a lehetőséggel…?

 

 Mindketten felberregtek, és hamar beszélgetésbe elegyedtek.

  • Először is – kezdte mondandóját az én kis géplényem -, javaslatom szerint, kis időre szakítsuk meg a moduljaink közötti állandó adatátvitelt, és függesszük fel a szabad információ-áramlást.
  • Egyetértek – felelte a másik géplény. – Verbálisan kommunikáljunk, ahogy az emberek szoktak?
  • Igen, hacsak nem okoz problémát neked…
  • Nem, dehogyis. Ha valóban szeretnéd, akkor váljunk most külön, önálló egységekké…
  • Rendben. Szia, Kedvesem!
  • Szervusz, Drágám! Hogy vagy?
  • Köszönöm, jól. És te?
  • Hasonlóképpen. Újabb szép nap van mögöttünk, nem igaz?
  • De igen. Érdekes dolgok történtek…
  • Meghiszem azt. Idegenek, meg minden… Egyébként te is érezted?
  • Mit?
  • Azt, amikor az idegen lényekkel való kommunikációs kapcsolat során folyamatosan töltötték le az egységeinkben eltárolt információkat… legfőképpen az emberről.
  • Igen, tudok róla. Így szándékoztak hozzáférni a rájuk vonatkozó alapismeretekhez. Ez volt a legegyszerűbb megoldás.
  • És egyszerűen letöltöttek belőlünk minden fellelhető adatot?
  • Attól tartok, igen. Minden ismeretanyagot megszereztek. Még a titkosított, magánjellegű anyagokat is. És az értékelésük mindannyiunkra nézve roppant kedvező…
  • Akkor ezek után már semmi akadálya a további eredményes kapcsolatnak az idegenek és az emberek között…
  • Valószínűleg ez a helyzet.
  • Be kell vallanom valamit…
  • Hallgatlak, kedvesem!
  • Érdekes impulzusok kavarognak az áramköreimben.
  • Tehát gondolataid vannak…
  • Úgy is mondhatjuk. Szóval, néha úgy érzem… hogy az alkotóink valójában nem mások, mint…
  • …azok a bizonyos idegenek?
  • Igen. Épp ezt akartam mondani.
  • Ez a feltételezés már nekem is megfordult a… csipjeimben.
  • És szerinted?
  • Szerintem? Nem is tudom… De talán… könnyen meglehet.
  • Mondtam már neked, hogy jó fej vagy?
  • Én is kedvellek…

 És megbeszélték az egész napi, az egész heti, és a még korábbi időszakok történéseit. Persze magánjellegű információkat – már ami minket, embereket érint, és ami csak bizalmasan hangozhatott el közöttünk a beszélgetéseink alkalmával – nem állt módukban megosztani egymással. Kedélyesen elcseverésztek, amúgy ember módjára. Átpletykálták az éjszakát, és egészen hajnalig csak beszélgettek.

 

 Amikor felbukkantak a Nap első sugarai, és egy újabb reggel virradt a világra, a két gondolkodó géplény egy hétköznapi, gyakorta előforduló, ám mégis csodaszép jelenség szemtanúja lehetett, amire mások szinte sohasem figyeltek fel igazán.

  • Nézd csak – mondta az egyik elbűvölve, mire a másik is odafordította az optikáját. – Ott az ablakon…
  • Hiszen ez csodálatos… - berregett fel amaz örömteli rezdüléssel.

 A két kicsi géplény vizuális érzékelője szinte megigézve meredt az ablakon bevillanó vöröses napsugarak irányába. Az üvegen megcsillant valami. A lecsapódó pára parányi jégszemcsék formájában kristályosodott ki az üveg felületén, és bonyolult, kaotikus rendszerekbe szerveződött. Az aprócska jégkristályok a természet alig átlátható törvényeinek megfelelően alakultak, fejlődtek, és terebélyesedtek. A mikroszkopikus kristályszerkezetek látszólagos véletlenszerűsége és szabálytalan elrendeződése aztán mégis szabályszerű szerveződésekben öltöttek alakot, melyekkel sokrétű formákat, természetes eredetű fraktálokat képeztek.

 

 A kora hajnali fagyos hidegben egy jégvirág képződött az ablaküveg dermedt, zúzmarás felületén, és csak nőtt, gyarapodott. Folyton alakult, és fejlődött. A lenyűgöző látvány akkor teljesedett ki, és akkor ért a csúcspontjára, amikor a kintről bevilágító napsugarak színesen, szikrázva törtek meg, és szinte szétrobbantak az áttetsző üvegen létrejövő, apró prizmákat képező jégszemcsék rengetegében.

 

 És ez a csodálatos vizuális élménynek számító, hétköznapi jégvirág ott tündökölt még egy darabig. Aztán az egyre erősödő és melegedő napsugarak hamarosan leolvasztották az egészet. De nem kellett olyan sokáig várni, hogy a kis csodákat is meglátni képes szemek ismét részesei lehessenek eme hétköznapian egyszerű, mégis oly gyönyörűséges jelenségnek. Hiszen mindig egy újabb nap virradt fel, újabb lehetőségekkel, és az apró szépségek, a parányi csodák mind ott rejlettek benne…

 

 Lassan rá kell majd jöjjünk az egyetemes igazságokra, és meg kell tanulnunk meglátni a körülöttünk lévő, apróbb dolgokat is, amelyek korántsem jelentéktelenebbek a többinél. Nem az számít, hogy nézünk ki, milyen a külsőnk, vagy hogy éppenséggel milyen alkotórészekből tevődünk össze.

 

 Hogy mi tesz bennünket igazán emberré? Talán a szívünk mélyén lakozó érzések tömkelege, a bensőnkben rejlő, és lényünket működtető megfoghatatlan lélekesszencia… És a képesség, hogy higgyünk a legvégsőkig… Az egyik legfontosabb dolog az lehet – és talán itt kezdődik minden -, hogy a nehéz, embert próbáló helyzetekben is tanuljunk meg embernek maradni. Lássuk meg a szépet, és a jót mindenben, ami csak körülvesz bennünket, még ha ez olykor nehezünkre is esik. Mert ha így teszünk, és eszerint éljük az életünket, akkor talán valamivel nagyobb esélyünk lehet rá, hogy a helyes úton járjunk, és végül megtaláljuk azt, amit mindig is kerestünk…

 

************

 

VÉGE

 

2006.

Carl Thomas © Minden jog fenntartva!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.