Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mivé leszünk?

2008.10.16

A zenelejátszó igény szerint leállítható!    >>>>>

 

 

MIVÉ LESZÜNK?

 

 Életünk során sokunk fejében tagadhatatlanul megfordult már az a gondolat, hogy mi lesz majd azután... ha majd eljön az idő, és eltávozni kényszerülünk az élők sorából. Mivé válik a test a halál után, és hová kerül, mivé alakul a lélek, már amennyiben valóban van ilyen, és ha létezik olyan hely, vagy állapot, ahová egyáltalán kerülhetne... Még azok az emberek is hébe-hóba eltöprengtek ezen a kérdésen - még akkor is, ha igazából be sem merték vallani saját maguknak -, akik nem hittek se istenben, se lélekben, sem pedig a túlvilágban.

 A különféle hitekből fakadóan ki-ki a saját vallásának, vagy nézeteinek megfelelően képzelte el maga előtt az elmúlás misztériumát. Az ateisták a lehetőségeiknek megfelelően egyszerűen csak felkészültek az előbb-utóbb mindenképpen bekövetkező halálra, amelyet végérvényesnek tartottak, és ami után már nem feltételeztek semmiféle további létezést. Már amennyire egyáltalán fel lehetett készülni az ilyesmire.

 Az elkerülhetetlen végzet mindenkit utolért, ezért aztán célszerű volt mielőbb előre eltervezni, ki hogyan szeretné méltóképpen búcsúztatni a földi pályafutását. Természetesen ez a kérdés is nagyban függött az illető személy nézeteitől, vallási hovatartozásától és a kultúrájától. Az efféle döntéseknél viszont egyáltalán nem játszott szerepet az egyén intelligenciájának mértéke. Ebből a szempontból nézve az egyáltalán nem volt lényeges, sőt, teljes mértékben figyelmen kívül lehetett hagyni. Nem számítottak az osztálykülönbségek, sem pedig a nemzetiségbeli kérdések. Hiszen, mint ahogy mondogatták: “Az Úr színe előtt mindenki egyenlő.” Így az egyszeri, tanulatlan szegény ember, csakúgy, mint a dúsgazdag milliárdos... Ott aztán tényleg elmosódtak a különbségek.

 A keresztények leginkább a hagyományos temetést - fa koporsóval, fekete ruhákban álldogáló gyászoló tömeggel, megrendítő búcsúbeszéddel és szomorú aláfestő zenével - részesítették előnyben. Ezzel szemben a Krisna tudatú hívők egészen más, mondhatni merőben ellentétes felfogással rendelkeztek az elmúlás fogalmáról. Ők valóságos örömünnepként élték meg egy-egy társuk távozását az anyagi világból, hiszen azt vallották, hogy a test halálával nem ér véget az élet, mert a lélek tovább él, csupán egy lépcsőfokkal feljebb lép egy magasabb dimenzióba, és rátér a lelki evolúció csúcsa felé vezető ösvényre. Ezáltal pedig megszabadulhatott a születés-betegség-öregség-halál béklyójából. Ezekre a búcsúztató szertartásokra pedig a vidámság, a pompa, a színes virágeső, és a tánc volt a jellemző. Hát mindenesetre ez is egy más elképzelés ugyanarról a dologról. A különféle hagyományok különböző kultúrákat képviseltek.

 A buddhista tanok szerint a fizikai testünk nem több, mint egy ruha, amit születésünkkor magunkra öltünk, és ha elhasználódik, egyszerűen levetjük, majd egy újabbra cseréljük. Nem a test a valódi énünk, hanem az az éltető energia, amely benne rejlik. Az anyagi test csupán amolyan szállítóeszköz, amelyben a lélek tartózkodik átmenetileg, és úgy folytatja véget nem érő utazását. Ezek a tanítások éppen azt a fontos mondanivalót fogalmazták meg, miszerint a lélek örök. Az anyagi test sérülékeny, múlandó, és nem kerülheti el a végső pusztulást. A lélek a mi igazi lényegünk.

 A buddhizmus hívei mind a megvilágosodásra, a beteljesülésre törekszenek, és az a legvégső céljuk, hogy megszabaduljanak az inkarnáció általi körforgástól: végül nem újjászületni, és elérni a tökéletességet. Ebből adódóan a halál után a testnek már nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget, így aztán elhamvasztották - mint ahogy a szerzetesek által hosszú-hosszú idők alatt aprólékos munkával, és kitartó koncentrációval alkotott mandalákat is elkészültük után azonnal egy mozzanattal egyszerűen megsemmisítették, jelezvén, hogy minden múlandó, csak a “most”, az adott pillanat, és a tudatosság számít.

 A test porát pedig szétszórták. Akár egy kert fái közé, akár egy tó vízébe, vagy a tenger hullámai közé, akár pedig egy magas hegyoldalból szórták a levegőbe, és így a szelek hátán illanhatott tova, majd válhatott eggyé a természettel. Ez a szertartás is nagyon szépen kifejezte, hogy az anyagi világhoz való ragaszkodás mennyire értelmetlen, és hiábavaló.

 Végül is talán még ezt a nézetet találtam a legszimpatikusabbnak. Míg mások éppen azt a gondolatot tartották visszataszítónak, hogy elmúlásuk után a földi maradványaik egy szűkös kis urnában heverjenek bezárva, ezzel szemben ez bennem fel sem merült. De hát kérdem én: akkor meg már nem teljesen mindegy az élettelen testünknek, hogy a föld mélyére ásva nyugszik egy koporsóban, vagy pedig porrá hamvasztva egy kicsi tartályfélében? Azt gondolom, dehogynem, teljesen mindegy. Hiszen nem az számít...

 Életem alkonyán már igen csak el kellett gondolkodnom afelől, hogy mi lenne a legjobb: Hová szórják majd a testem hamvait? Már csak azért is, hogy nyugodt lélekkel távozzam, és elégedetten zárjam le a földi pályafutásomat. Rendelkeznem kellett valahogy.

 Stílszerűnek tartottam volna azt a megoldást - és hát bevallom, számomra roppant tetszetős is volt -, hogy ha a poraimat tartalmazó kis tégelyt egyszer majd fellőnék a világűrbe, hiszen oda vágyakoztam egész életemben. Sajnos sohasem érhettem el a csillagokat. Legalábbis testi valómban nem, csupán a gondolataimban, és a képzeletem szárnyain. Még ezek a szellemi utazások is gyönyörrel teliek, és csodálatosak voltak számomra a fantázia végtelen birodalmában.

 Csakhogy volt egy aprócska bökkenő: ez az eljárás már nem számított volna egyedinek. Előttem már másnak is eszébe jutott. És meg is valósította már. Sőt, ez a hagyomány már hogy úgy mondjam, divatossá kezdett válni. Ez még nem is lett volna akkora gond. A baj csak az - és ez bizony egyáltalán nem elhanyagolható szempont -, hogy roppant költséges volt. Azt meg ugye mondanom se kell, hogy mellesleg nem ártott volna egy kis “hátszél” bizonyos kapcsolatok, és előnyös ismeretségek által. Azzal pedig sajnos nem igazán rendelkeztem.

 Azonban korábban hallottam olyan eljárásokról, hogy az elhunyt személy porait festékbe keverve, csinos kis festményt, mondjuk egy tájképet, vagy akár egy portrét készítettek belőle, amely ékes dísze, és előkelő emléke lehetett a családi háznak. Talán ez egy kissé morbid... Szerintem érdekes. De akkorra már ez a dolog is szinte reneszánszát élte.

 Nem is kellett sokáig törnöm a fejem, hamar eszembe is villant egy lehetséges frappáns ötlet. Mivel mindenképpen stílszerűen szerettem volna lebonyolítani ezt a kérdést, még ez ígérkezett a legkézenfekvőbb megoldásnak. Afelől rendelkeztem, hogy halálom után a hamvaimat keverjék festékbe. Méghozzá nyomdafestékbe. És ne festményhez legyen felhasználva, hanem egyik írásomat nyomtassák ki általa. Morbid lenne? Nem, én nem gondolnám. Talán inkább egyedi. Én annak nevezném. Nincs benne semmi rossz.

 Mindenesetre megnyugvással töltött el a gondolat, hogy ez által szó szerint tovább létezhetek az írásaimban, a lelkem egy kicsit ott lesz a sorok között, és azokban misztikus gondolatokban is, melyek a betűkben, a szavakban, és a mondatokban rejlettek. Ott tudhatom végső nyughelyem, ahová leginkább vágyakoztam, így abba a közegbe kerülhettem, amely egész életemben fontos volt számomra, és oly sokat jelentett nekem. Így már nem csak az életem szólt erről, hanem azon túl is, az egész létezésem maradandó, örök nyomot hagyhatott maga után. Eggyé válhattam a gondolatokkal, amelyeket annak idején papírra vetettem. Azokkal a gondolatokkal, amelyek valahonnan magasabb dimenziókból érkeztek el hozzám. Így bevégezhettem a sorsomat: végre beutazhattam mindazt a távoli végtelent, amely után csak sóvároghattam egész életemben.

 Egykori énem egy része, és lelkem bizonyos hányada ott létezett tovább a könyv lapjain, melynek nyomdafestékébe az utánam maradt por lett keverve. Tehát ebből állt minden szó, és minden gondolat, amely ott olvasható volt. Egykor létezett testem hamvaiból állt mindaz, amit ez az egyetlen könyvecske tartalmazott. Az időtlenség és az örökkévalóság korlátait csupán a könyv lapjait alkotó papír minősége szabhatta meg. Előbb-utóbb elérkezett a pillanat, amikor ez a könyv is elérte tartósságának legvégét és - bár nagyon hosszú idő után - egyszerűen szétmállott. Az írás tartalma fennmaradt ugyan digitalizált formában, csakhogy az már nem volt az igazi. Olyan lélektelen volt, hiszen az nem tartalmazta egykori hamvaim anyagát.

 Előrelátó voltam, és egy utóiratban rendelkeztem arról, hogy ez esetben ezeket a széteső állapotban lévő maradványokat zúzzák be, és préseljék össze olyan kicsire, hogy elférjen egy pirinyó kapszulában. Azután azt lőjék ki majd a világűrbe, már amennyiben nem okoz túl nagy gondot, és netán könnyedén kivitelezhető lenne. És persze csakis akkor, ha nem túl drága. Semmiképpen sem szándékoztam a leszármazottaimat nagy kiadásokkal terhelni, miután talán nem is éltem már az emlékezetükben olyan aktívan.

 Végül nem is volt drága. Akkoriban már egyáltalán nem. És könnyen kivitelezhető volt, méghozzá mindenféle hasznos ismeretség és előnyős hátszél nélkül. Még csak kegyeleti okokra sem kellett hivatkozni. Ez a bizonyos mikro-kapszula, amely az egykori hamvaimból kinyomtatott könyv maradványait tartalmazta, mégis csak helyet kapott egy rakétajáraton, amely a világűr távolabbi régiói felé igyekezett. Hát éppenséggel nem ez volt a legelőkelőbb járat, amelyet valaha is indítottak, de végül is a célnak ez is megfelelt. És ez volt a lényeg. Csak ne legyünk válogatósak!

 Akkoriban már gyakorta lőttek fel ilyen rakétákat a csillagok közé, és már egyáltalán nem számított drága mulatságnak. Mondjuk ki nyíltan, nincs mit szégyellni rajta, csak kissé kellemetlen: a havi űrszemét adaggal együtt érhettem el végül - mármint a korabeli maradványaimból kreált könyv zúzalékát tartalmazó mikro-kapszula - a csodálatos világegyetem bámulatos csillagóceánját. De a lényeg, hogy végre odakint volt már az az anyag, amely réges-régen még az én testem alkotóanyagát képezte. Kint lebegett a végtelen csillagközi térben, melyet eonokkal azelőtt olyan nagyon megismerni vágytam.

 A hordozórakéta föld körüli pályára állt, majd az automatikus kilövőrendszer betájolta a kívánt célt, és még mielőtt a visszatérő modul irányt változtatott volna, kilőtte a kicsiny kapszulát - sok minden más eltávolítandó, szükségtelen szeméttel egyetemben - a megfelelő irányba: az egyik legközelebb eső szupergalaxis felé, melynek gravitációs középpontja feltételezhetően egy irdatlan erejű fekete lyukat rejtett magában. Ez bizony meglehetősen hatékony űrporszívóként, és egy feneketlen, bélpoklos űrszemétnyelőként funkcionált.

 Ez a pirinyó kapszula - amely ha úgy vesszük, hajdani maradványaimmal együtt a saját gondolataimat, sőt mi több, a lelkem egy töredéknyi részét tartalmazta - valósággal szinte egy örökkévalóságon át utazott a többi földi hulladék között, mire megérkezett a rendeltetési helyére, a fekete lyuk eseményhorizontjához, ahonnét már soha többé nem lehetett visszaút, és a benne rejlő pokoli gravitáció elől már nem volt menekvés. Soha többé. Innen már semmi sem szabadulhatott. Még a fény sem. Ez itt maga volt a végső megsemmisülés színhelye. És a középpontjában lévő szingularitásban rejtőzött az örökkévalóság vége és kezdete. Itt ért véget a tér és az idő. Ki tudja, mi rejlik mögötte?

 Annyit azért még megtapasztalhattam, hogy nem minden úgy történt, ahogy a korszakom nagy tudósai, és okos gondolkodói jósolták. Ugyanis akkoriban még azt feltételezték, hogy ha egyszer volt a “Nagy Bumm”, tehát ha az ősrobbanással kezdődhetett minden, akkor nagy valószínűség szerint az úgynevezett “Nagy Zutty” által fejeződik majd be. Legalábbis ezt a lehetőséget joggal feltételezhették, méghozzá abból az egyszerű dologból kiindulva, miszerint a világegyetem tágul. Nos, hogyha esetleg végképp beigazolódna az a tény, hogy ez a folyamat lassuló tendenciát mutat, akkor egyszer majd véget kell érnie a tágulásnak. Ezután előbb-utóbb elindul a folyamat visszafelé, tehát az univerzumnak össze is kell majd egyszer zsugorodnia, és vissza kell majd zuhannia az eredeti, téridő nélküli állapotába. Feltételezték, hogy valahol léteznie kell annak az anyagmennyiségnek, amelynek segítségével lassulhat a táguló folyamat, megállásra készteti, aztán végül eléri azt az értéket, amely visszazuhanásra, összeroskadásra kényszerít minden létező anyagot a kiindulási helyére, az eredendő keletkezési középpontra, vagyis az univerzális zérópontra. Csakhogy ezt a bizonyos “sötét anyagot”, ami ezt a kritikus tömeget biztosította volna, sohasem találták meg. Egyszerűen nem volt kimutatható.

 A csodálatos világegyetem, a végtelen univerzum, és az örökké való csillagok végül mégis egy kicsit másként szűntek meg létezni. Nem, talán mégsem ez lenne a helyénvaló kifejezés: hiszen nem szűntek meg létezni, csupán átalakuláson mentek keresztül, mint ahogy minden más. Átalakultak valamivé... Meglehet, hogy valamiféle utórezgés formájában egyfajta sugárzó energia lett belőlük. Talán éppen olyan energiává váltak, amelyből egyszer majd egy újabb születő világ lesz kialakulóban. Az pedig nem jöhetne létre azok nélkül az energiák nélkül.

 A legtöbb galaxis középpontjában egy fekete lyuk cseperedett. Egyre többet és többet szippantottak be a közvetlen környezetükből, mind több anyagot kebeleztek magukba. Némelyek ugyan nem érték meg az igazán erőteljes képességgel rendelkező, terebélyes hatósugarú méretet, és úgyszólván még szinte csenevész korukban egyszerűen elpárologtak. Ám a többségük csak duzzadt, és egyre hatalmasabbá vált. Beindult hát az ördögi körforgás: minél nagyobb anyagmennyiséget faltak fel, annál inkább erősödött a közelükben a gravitációs mező. A hatalmasodó vonzás pedig egyre távolabbra nyúlt ki a kozmosz térségei felé, így aztán még több anyagot szívhatott magába. A gyarapodó tömeg csak még inkább növelte a gravitáció intenzitását, és ez pedig még kisebb méretűvé préselte a megsemmisítő erejű űrobjektumot. Azután ezeknek a folyamatoknak már nem volt se vége, se hossza. Természetesen mindezek iszonyú hosszú idők alatt mentek végbe. Na, ilyenkor mondják például azt, hogy ehhez az emberi ész által felfoghatatlan folyamathoz képest a kialakuló értelmes civilizáció léte mindössze egy alig észlelhető, apró villanás. Vagy még talán annyi sem…

 Az öröklétűnek feltételezett világegyetem végét egy rendkívül összetett és egyúttal iszonyatosan lassan végbemenő eseménysorozat jelentette. Nagyon sok és egyre több ilyen fekete lyuk keletkezett, amelyek már keresztül-kasul behálózták a Mindenséget, és úgy átlyuggatták a téridő szerkezetét, akárcsak egy ementáli sajtot a likacsok. Ezek a lyukak folyamatosan csak szaporodtak, állandó jelleggel híztak, és egyre több anyagot szipolyoztak el a csillagközi térből. A kozmikus anyag pedig úgy eltűnt a bendőjében, mint lefolyóban a szennyvíz – a mosatlan evőeszközökkel és az edényekkel együtt. És ezek a bizonyos galaktikus “lefolyók” mind nagyobb területet fogadtak magukba, és egyre több égitestet nyeltek le. Amolyan végtelenített tölcsérekként habzsoltak be mindent, míg aztán végül a tulajdon láthatatlan peremüket is elkapva, és önmagukba fordítva azt, saját magukat is összeomlásba késztették.

 Nem is volt szükség a “Nagy Zutty”-ra, a legvégső pontszerű egyetemes összeroppanásra, amikor minden létező anyag az eredet középpontja felé zuhan, és egyetlen megsemmisítő erejű, mégis elképzelhetetlenül parányi gravitációs nullpontban egyesülne. Pedig sokan ezt gondolták, hogy egyszer majd valóban így lesz. De hát mégsem így történt. Az a rengeteg egymásba fonódó, és önmagába forduló téridő-görbület elvégezte a dolgát. A táguló és szaporodó fekete lyukak lassan ugyan, de egyre gyorsuló ütemben emésztették fel az egész mindenséget. A legvégső időkben már alig maradt olyan hely közel s távol a világegyetemben, amelyet valamilyen szinten ne befolyásolt volna a szupergravitációs objektumok egymás között dúló harca.

 A kis kapszula ebben a nagy huzavonában nem is nagyon tudta eldönteni, merre haladjon tovább, vagyis hogy éppen melyik fekete lyuk felé zuhanjon. A gravitációs “porszívók” semmit sem kíméltek. Lehetetlenség lett volna előlük szabadulni. Ami egyszer belekerült az aktív hatósugarukba, annak bizony már végképp meg is volt pecsételve a további sorsa. Ezek a féktelen intergalaktikus anomáliák óriásbolygókat téptek szét, csillagokat roppantottak össze, planetáris porfelhőket szippantottak fel, és galaxisok spirálkarjait tépázták meg. Az ütköző galaxishalmazok mélyén vészesen növögető lyukak egymás alkotóanyagát szívták el, majd amikor már nem maradt belőlük semmi más, egymásra vetették ki halálos hálóikat. Iszonyatos csaták, valóságos gravitációs háborúk zajlottak a kolosszális erők között, és torzították azt a kevéske téridőt is, amely még fenn tudott maradni és egyelőre még elkerülhette a végső megsemmisülés dübörgő poklát. Csakhogy már biztos volt, hogy hamarosan azt is magába olvassza majd a kíméletlen végzet. Előbb-utóbb mindenre ez a sors vár. Csupán idő kérdése az egész...

 A duzzadó fekete lyukak magukba szívtak mindent, egészen a legutolsó részecskékig. Amikor már semmi sem maradt a valaha is keletkezett anyagokból, egymást kezdték felemészteni, magukba görbítették a még létező teret és az időt, majd egyszerűen egymásba olvadtak.

 Az ismert dimenzió végének utolsó időszakában a picinyke kapszulára irtózatos erők, felfoghatatlan hatások nehezedtek, amikor elérte az egyesülő, fatális eseményhorizont felszínét, és átlépett a kritikus határon. Innen már végképp nem kerülhetett ki semmi sem. A maradék torzult téridő megcincált foszlányaival zuhant egyre nagyobb sebességgel az utolsó részecske is az abszolút elmúlás felé. Semmi más nem létezett már. Nem létezhetett. Ez a könyörtelen hatás bizony minden kétséget kizáróan molekuláira morzsolja, és teljesen megsemmisíti hajdani maradványaimat is, aztán ez az utolsó, egyetlen, hatalmas szupergravitációs anomália is végül magába fordul, hogy önmagát eméssze fel, és ezzel bekövetkezzék a Mindenség totális kataklizmája. Akkorra már valóban nem marad semmi: se fény, se tér, se idő… Sem fekete lyuk, sem pedig gravitációs zérópont… Semmi!

 Bizonyára így fog történni… de hát mindebből már semmilyen létforma sem nyerhet tapasztalatot. Sem élő, sem pedig holt anyag. Sohasem fog fény derülni arra az ősidők óta latolgatott, a teremtés kezdetétől megválaszolatlan kérdésre, hogy mi lesz majd azután… Már ha lesz is valami egyáltalán. Csupán hihetünk benne…

 A különféle hatásoktól összepréselődő mikro-kapszula a fény sebességét is meghaladó gyorsasággal zuhant a kiterjedés nélküli pont felé. Külső szemlélő – már ha maradt volna ilyen – minden bizonnyal egy hosszan elnyúló állandósuló fénycsíkként érzékelhette volna a jelenséget, amely az eseményhorizont felületével együtt lassan párologni kezdett. Egy utolsó felvillanó, az öröklét homályában állandósuló, az időtlenségben lassan elenyésző fénypászma benyomása lett volna észlelhető.

 Hamvaim részecskéjének utolsó molekulája egy halványuló fényvillanásként csapódott be a szingularitásba. Ezzel a végső mozzanattal az anyag, a tér és az idő, az utolsó rezdülésig megszűntek létezni. Egyszerűen lefolytak mind egy szálig az ultra-dimenzionális “lefolyón” keresztül… valahová.

 Az egykor létező világ legutolsó villanása, a hajdani univerzumból maradt utórezgés átvillant a végső meghatározhatatlan ponton és kilyukadt valahol. Minden eggyé vált egy röpke pillanatra. A kezdet és a vég egymásba fonódott. Immár a “régi” és “új”, valamint az “egykor” és “most” között már nem volt különbség. Az örökkévaló időtlenség pillanatában keletkező virtuális részecskéket hevesen felizzó, irtózatos robbanás köpte ki magából egy éppen keletkező téridő-szerkezet közepébe, fortyogó részecske-kavalkád özönébe, egy születőfélben lévő univerzum gyorsan táguló csillagbölcsőjébe.

 Itt megvalósulhatott minden álom, még a legfantasztikusabbak és a legképtelenebb ötletek is, amelyek élőlények gondolataiban valaha is felmerülhettek. Ebben az új dimenzióban az állandó, soha meg nem szűnő energiák által materializálódtak a mindeddig megvalósítatlan kitalációk, és a lehetetlennek tűnő álomképek is. Szürreális látványvilág volt kialakulóban: egy fehéren fénylő kozmosz végtelen hátterében fekete csillagok ragyogtak. Egy negatív világ, melyben anyag és antianyag vívta örök párharcát. Egyre több idő, és mind tágasabb tér keletkezett az osztódó energiák szétsugárzása révén. Minden, ami egykor létezett, most egy új teremtés által születhetett újjá. És a Teremtés végtelen láncolatában megelevenedhetett minden, ami az értelmes, gondolkodó elmékben valaha is megfogalmazódtak… Ott éltem benne tovább, a szárnyaló gondolatok részeseként, a beteljesült fantázia birodalmában, akárcsak a sebesen szétáramló csillagporban kavargó, örökké újjászülető, éltető energia. Egyszer talán majd ez a fejlődő energia is testet ölthet újra, de csakis akkor, ha elérkezik a számára megfelelő idő.

 A majdani gondolkodó lények is sokat tűnődhetnek majd olyan örökké felvetődő kérdéseken, mint például: Mi van a csillagokon túl? Van-e élet a halál után? Létezhet-e örök érvényű megsemmisülés? Maradhat-e még utánunk valami? Meg ilyesmik. És még egy dolog: Mivé leszünk? Nos, ráébredtem valamire: Az abszolút vég nem létezik. Csakis átalakulás van. Minden titok a folyamatos változásban, az átalakulások végeláthatatlan láncolatában, és a tudatosságban rejlik. Így tehát az örökkévalóság is…

 Jelen helyzetemben, oly sokat megélt, mégis újszülött, tudatos energialényként is megfogalmazódnak bennem bizonyos mély gondolatok, melyeket előbb-utóbb valamilyen formában majd le is kell jegyeznem, hogy nyoma maradjon az utókor számára. Hogy is kezdődjön? Azt hiszem, talán ezek lehetnének az első sorok: “Életünk során sokunk fejében tagadhatatlanul megfordult már az a gondolat, hogy mi lesz majd azután... ha majd eljön az idő, és eltávozni kényszerülünk az élők sorából. Mivé válik a test a halál után, és hová kerül, mivé alakul a lélek, már amennyiben valóban van ilyen, és ha létezik olyan hely, vagy állapot, ahová egyáltalán kerülhetne...”

 

 

Vége

 

 

2006.

 

Carl Thomas © Minden jog fenntartva!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.