Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rémálomkép

2008.10.17

A zenelejátszó igény szerint leállítható!     >>>>>

 

RÉMÁLOMKÉP

 

 

 

 Mondhatom, szépen kezdődött a reggel: az autóm nem indult. Már megint bedöglött az a tragacs. Kénytelen voltam igénybe venni a tömegközlekedést és gyalogszerrel indultam el a munkahelyemre. Azt hiszem, kissé el is tájoltam magam a reggeli igyekezetben.

 Nem, mégsem voltam késésben. Egyáltalán nem, sőt, korán volt még, hiszen sokkal előbb el kellett indulnom a megszokottnál. Azonban a városban zökkenőmentesebb volt a közlekedés, mint ahogy számítottam rá. Kivételesen nem volt forgalmi dugó, ráadásul a busz- és villamosjáratok is meglehetősen pontosan indultak. Legnagyobb meglepetésemre nem volt különösebb fennakadás az utakon és hamar beértem a belvárosba.

 Nem is tudom, talán a reggeli készülődés sietségében valahogy mégis elnézhettem az órát és jóval korábban indulhattam el a kelleténél. Leszálltam a buszról, kezemben az aktatáskám. Lazítottam egy cseppet a nyakkendőmön, a vállamra dobtam a zakóm. Már a korai órákban melegen sütött a nap. Az ébredező csillag erőteljes fényével beragyogta a város utcáit, a munkába igyekvő embereket, akiknek legtöbbje látszólag késésben volt már. Nem úgy, mint én. A magas épületek ablakairól szikrázva verődtek vissza a vakító napsugarak.

 Korábbi bosszúságom ellenére – amit az autóm meghibásodása okozott – most valahogy mégis határozottan jól éreztem magam. Hiszen amíg a többi nyüzsgő ember unott, befásult arckifejezéssel igyekezett a munkába, akárcsak a megkeseredett, beprogramozott droidok, addig én ráérősen sétálgattam és kedvemre nézelődtem. De rájöttem, hogy nagy valószínűséggel én is pontosan ugyanilyen szoktam lenni, mint amilyenek most ők. Most bezzeg szinte időmilliomosnak mondhattam magam. Mivel bőven volt még időm a munkakezdésig és csupán egy háztömbnyire voltam az irodától, még inkább lassítottam is a lépteimen, nehogy túl korán beérjek. Mert a végén még megszokják…

 Amint éppen a kirakatok árukínálatát nézegettem, feltűnt a közelben egy szolid kis kávézó. Azelőtt is ott lehetett már, csakhogy eddig még sosem figyeltem fel rá, talán azért, mert mindig túlságosan siettem. Reggel ezért, este meg amazért. Azonban most jócskán volt időm, így ki is használtam a kedvező alkalmat és betértem egy reggeli italra.

 Amikor beléptem az ajtón, kellemes légkör fogadott és frissen pörkölt kávé zamata csapta meg az orromat. Nem voltak sokan, csupán egy-két vendég. Helyet foglaltam az egyik asztalnál és a mellettem lévő székre helyeztem a cuccaimat. Nem is kellett sokáig várnom, a pincér hamar meg is érkezett.

- Jó reggelt, uram! – köszöntött kedves mosolyával a felszolgáló hölgyike, aki történetesen roppant szemrevaló is volt. – Mit hozhatok önnek?

- Jó reggelt – feleltem mosolyát viszonozva. – Egy kávét legyen szíves…

- Mivel parancsolja?

- Egy cukorral, és tejszínhabbal kérném.

- Máris hozom – mondta, majd sarkon fordult.

 Kényelmesen elhelyezkedtem a székemben, és körülnéztem. Valóban kedves, hangulatos helynek látszott. Nem siettem sehová. Volt még egy jó félórám. Kellemes, halk zene szólt, és sok szép zöld cserepes növény vette körbe az ide látogató vendéget. Már első látásra megtetszett a hely. Úgy döntöttem, hogy ide máskor is feltétlenül eljövök. Habár, várjuk csak meg, milyen lesz a kávé…

 Amíg várakoztam, kissé távolabb észrevettem egy kivételesen csinos, kreolbőrű nőt, aki egy másik asztalnál, közvetlenül az utcára néző ablak mellett ült. Lassú, kimért mozdulattal, ráérősen kavargatta a cappuccinoját. Ő még az amúgy roppant csinos felszolgálónál is szemrevalóbb teremtés volt. Egyszerűen káprázatos. Ó, de jó is lenne egy ilyen otthonra, gondoltam viccelődve, mire akaratlanul is ábrándozó vigyor kezdett szélesedni az arcomon.

 Aztán - mintha csak meghallotta volna a ki nem mondott gondolataimat – egyszer csak felnézett, és egyenesen rám szegezte tüzes-csábos tekintetét. Eléggé mamlasz arcot vághattam erre, mert ő szinte azonnal egy halvány mosolyfélét eresztett meg felém. Nem is tudom, mi ütött belém, de zavaromban lesütöttem a tekintetemet, akárcsak egy iskolás kisgyerek és az asztalomon heverő napilapot kezdtem aktívan lapozgatni, mintha annyira érdekelne benne valami.

 Hát te meg mit csinálsz, jóember? – vontam kérdőre saját magam. Nem ám zavarba jönni! Na, most mutasd meg, milyen is az a kitartó, határozott, csábító és zavarba ejtő szemkontaktus, ami még az ilyen magabiztos nőket is pirulásra készteti…

 Ám amikor ismét felpillantottam az újság lapjaiból, valaki eltakarta előlem a hölgyeményt. A pincérnő jött felém egy csésze gőzölgő, zamatos, habos kávéval. Nagyon jól és bizalomgerjesztően nézett ki. Mármint a kávéra gondolok. Hát ez egyáltalán nem olyan volt, mint amilyet én szoktam készíteni magamnak otthon. Bár ezért biztosan meg is kérik az árát…

- Tessék parancsolni, már itt is van a kávé – tette le elém az asztalra.

- Köszönöm szépen – mosolyogtam vissza rá én is.

 Miután a felszolgáló hölgyike távozott és kellemesen ringó csípőmozdulatokkal kivonult a látóteremből, lassan kevergetni kezdtem a kávét, közben pedig diszkréten rászegeztem a tekintetemet a már előzőleg kiszemelt szépségre, aki éppen el volt merülve valamiben. Ismét megérezhette, hogy figyelem, mert a pillantásunk hamarosan összetalálkozott. Ez esetben már nem voltam olyan gyámoltalan, mint korábban és rámosolyogtam, majd üdvözlésképpen egy alig észrevehető mozdulattal bólintottam neki. Természetesen ezt ő azonnal észrevette és még jobban elmosolyodott. Talán én is tetszem neki, gondoltam fellelkesedve. Miért is ne? Micsoda egy abszurd helyzet: reggeli flört egy kávézóban, munkakezdés előtt… Még a végén jól fog alakulni ez a nap…

 Miközben én és az általam kiszemelt hosszúcombú démon a reggeli italainkat kortyolgattuk a kávézó két ellentétes végében és folyamatosan egymásra pillantgattunk, valami egyszer csak mégis elvonta a figyelmét. Kinézett az ablakon. Odakint az utcán nyüzsgés támadt és elsuhanó emberek alakját lehetett látni. Hát ezek aztán nagyon sietnek valahová, gondoltam.

 Már éppen azt tervezgettem, hogy végre odamegyek hozzá és megszólítom, amikor váratlanul felállt az asztalától, otthagyta a fizetségnek szánt összeget a csésze mellett, majd sietve elindult kifelé. A fenébe is, gondoltam bosszankodva, hát ennek bizony lőttek… Sóvárgó szemekkel pillantottam utána. Pedig milyen jó is lett volna, ha… Hát úgy látszik, ilyen az én formám…

 De még mielőtt kilépett volna az ajtón, matatott valamit a táskájában, aztán visszalépett és egyenesen az asztalom felé vette az irányt. Amikor odalépett hozzám, izgatottságomban majdnem a torkomra szaladt a kávé. Erre aztán tényleg nem számítottam. Még a csésze is egy kissé megrezdült a kezeim között. Rám mosolygott és egy papírdarabot tett elém. A névjegykártyája volt az, méghozzá a telefonszámával. Aztán szó nélkül távozott, de még sokáig magam előtt láttam csábos pillantását és hívogató mosolyát. Teljesen lenyűgözött. Hát ez nagy meglepetés volt, mit ne mondjak. Eddig nem is tudtam magamról, hogy így meg tudom szuggerálni az embereket… Egész jó kedvem lett.

 Gyorsan ráírtam a kártya hátoldalára egy megjegyzést, hogy még csak véletlenül se feledkezzek meg róla: “Okvetlenül felhívni!” Bár azt kétlem, hogy ez olyan könnyen kimenne a fejemből. A csodaszép és tüzes szempár látványától elmerengve révedtem magam elé. Mi tagadás, még mindig a hatása alatt voltam. Na, és azok a hosszú, karcsú combok… és azok a szemrevalóan telt idomok...

 Aztán valami kizökkentett: hangoskodásra lettem figyelmes. Az ablakon kipillantva, odakint az utcán egyre több embert láttam, akik a lépteiket szaporázták és szemlátomást nagyon siettek valahová. Egyesek már futásnak eredtek. Egyre többen követték a példájukat. És mind egy irányba igyekeztek, akár az űzött vadak… Még a kávézó teljes személyzete is kirohant az utcára. Egyedül maradtam a helyiségben. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha én is megnézem, mi lehet a nagy riadalom oka. Már engem is nagyon kezdett érdekelni a dolog. Meg hát amúgy is indulnom kéne már, hiszen az órámra pillantva láttam, hogy szépen elidőztem itt.

 Lehörpintettem az utolsó korty kávét is, közben kintről egyre nagyobb hangzavar hallatszott be. A holmimmal sem törődve kisiettem a többiek után a nyílt utcára. Majdnem eltiport a felém áradó embertömeg. Teljesen leállt a közúti forgalom, és mindenki a külváros felé vette az irányt. És akkor én is rájöttem végre, hogy valójában nem is valahová, hanem egyszerűen valami elől futnak. Akkor még hiába kiabálták nekem is, hogy meneküljek, ha kedves az életem, én azonban mégsem kezdtem fejvesztett rohanásba, mint a többi rémült ember. Inkább balga módon meg szerettem volna győződni a saját szememmel, ugyan mi a nyavalya elől kell úgy menekülni…

 Az általánosságban eluralkodott pánikhangulat hamarosan persze rám is kifejtette hatását, csakhogy ennek ellenére én túlzottan kíváncsi természetű voltam. Épp az ellenkező irányba, az emberáradattal szemben kezdtem haladni. Ott furakodtam közöttük, mire értetlen tekintetek meredtek rám mindenfelől.

- Hová megy, ember? – kiáltották felém többen is. – Mit csinál? Meg akar halni?!

- Miért? – néztem vissza rájuk döbbenten. – Mi történt?

Azonban senki sem ért rá magyarázkodni. Én persze továbbra is arrafelé haladtam, amerre valamiért nem volt ajánlatos, amerről a többi ember jött. A fal mentén araszoltam lassan előre.

- Az a lehető legrosszabb irány, fiatalember! – szólt rám egy idősebb nénike. – Ne arra menjen!

- De mi van ott? Nem értem az egészet… Talán lemaradtam valamiről?

- Itt vannak! Meneküljön!

- Mi van? Kik vannak itt?

- Mindenkit megölnek! – sikoltozták többen is. - Végünk van!

 Hát ettől sem lettem okosabb. Megálltam hát, nem erőltettem tovább a dolgot. e kell, hogy valljam, ekkorra már nekem is kissé inamba szállt a bátorságom, bár még azt sem tudtam, mitől is kellene úgy rettegni... Lassanként fogyatkozott az utcáról az a rengeteg ember, csupán egy pár lemaradozott lézengő bóklászott még erre-arra. Amerre csak néztem, szinte mindenfelé kiürültek már az utak. Alig akadt egy-két járókelő.

 Miután úgy elillant a nagy tömeg, csakhamar kísérteties csend telepedett a környékre. De nem sokáig. Egyenletes trappolás hallatszott a kritikus irány felől, és még valami… Mintha hangosbeszélő rikácsolását is lehetett volna hallani… Igen, egyre határozottabban, egyre hangosabban… és egyre közelebbről.

 Hamar kiderült számomra, hogy ez bizony valamilyen idegen nyelvű beszéd lehet, és eközben mind erőteljesebb lábdobogás hallatszott. Ezernyi katonai bakancs talpa verődött a betonhoz egyszerre, ritmikusan, és egyenletesen. Aztán már láthatóvá vált az utca vége felől menetelő sötét egyenruhát viselő, hadrendbe sorakozott katonai osztag, élükön egy ordítozó vezérrel. Bizony az ő hangja rikácsolt olyan fülsértően abból a hangosbeszélőből.

 Folyamatosan csak mondta a magáét, csakhogy én abból egy kukkot sem értettem. A sereg rendíthetetlenül közeledett. Mi tagadás, számomra sem keltettek kimondottan jó benyomást. Megrökönyödve bámultam rájuk, a látványuktól szinte földbe gyökerezett a lábam is. Először nem is tudtam, mit gondoljak erről az egészről. Ugyan mi lehet ez a maskara? Ez valami durvára sikeredett utcabál? Esetleg valami elvetemült farsangi felvonulás akar lenni? Vagy mi az ördög lehet? El sem tudtam képzelni. Eleinte ilyesmi gondolatok futottak át az agyamon.

 Ám amikor megpillantottam az elhullott emberek tetemeit, akik sajnos már nem tudtak időben elmenekülni előlük, azonnal tudtam, hogy a helyzet bizony nagyon is komoly. Mondhatni, kétségbeejtő… És még rémisztőbbé kezdett válni a helyzet. A masírozó katonák eltántoríthatatlanul közeledtek, és közben már világossá kezdett válni előttem is, hogy voltaképpen milyen egyenruhát viselnek.

 Mindegyikükön a második világháborúban viseletes, korabeli náci egyenruha díszelgett. Ez roppant meghökkentő volt számomra. Döbbenetemet már csak az tetézte, hogy a sereg élén nem más menetelt délcegen, mint a már régen letűnt, és elfeledett Harmadik Birodalom egykori vezére, akinek több millió áldozat vére tapad a kezéhez.

 De hát ez nem lehet, gondoltam, hiszen annak már több mint fél évszázada… Azonban a hírhedt diktátor látszólag most is ugyanolyan idős lehetett, mint ahogy a korabeli dokumentumfilmek és fotók ábrázolták. Orra alatt most is ott feketéllett az a jellegzetes bajuszpamacs. Ó nem, hiszen ez képtelenség! Ilyen nincs! Ez itt nem lehet ő! Már biztosan nem él. Nem élhet! Már akkor meghalt, ezt mindenki tudja… Több, mint hatvan éve már…

 Ez itt biztosan egy hasonmás - morfondíroztam magamban -, nem lehet egyéb… Egy alteregó… Biztosan összeverbuválta a fanatikus híveket, zsoldosokat, meg egy pár statisztát, kijöttek az utcára felvonulni és riogatni a kedves lakosságot. Csakhogy nagyon úgy látszik, hogy ez a megmozdulásuk kissé brutálisra sikeredett és mostanra már meglehetősen elfajult. Ezek is gyilkosok! Embereket ölnek, méghozzá ártatlan civileket és ráadásul minden különösebb ok nélkül. Azok a hátrahagyott szerencsétlen áldozatok éppen csak annyiban voltak vétkesek, hogy az útjukban álltak. Rossz helyen, rossz időben...

 Azonban volt itt egy aprócska bökkenő: a katonáknak egyáltalán nem volt fegyverük. Üres kezekkel, fegyvertelenül közeledtek. És már vészes közelségbe kerültek hozzám. Valahogy biztosan meg lehet állítani őket. Elvégre fegyvertelenek… Bár valamiképpen mégis könnyedén végeztek a szegény járókelőkkel… Ilyenkor mégis hol a hatóság?

 Akkor hirtelen nagy csattanásra lettem figyelmes. Valahol a közelemben történt valami. Minden előzmény nélkül, mindössze egy-két méternyire tőlem belehasított a levegőbe egy vízszintesen cikázó villám. Ám ez feltehetőleg nem természeti jelenség volt. Ez egyszerűen nem lehetett természeti jelenség. Semmiképp sem.

 A mesterségesen gerjesztett elektromos kisülés hozzávetőlegesen fejmagasságban képződött, méghozzá teljesen vízszintesen, és a hossza legfeljebb mindössze úgy másfél méter lehetett. Hát én ilyet még nem láttam. Először még el sem tudtam képzelni, hogyan jöhet létre egy efféle rejtélyes dolog. Nem fért a fejembe, hogyan lehetséges ilyesmi…

 A katonák egyenletes trappolása egyre hangosabban dobbant a betonon. Már vészesen közeledtek. A hadsereg élén menetelő vezér őrült rikácsolása ide-oda visszhangzott a magas épületek falai között. Aztán még egy vízszintes villámocska hasított bele a levegőbe, mégpedig a közvetlen közelemben. Szinte már a bőrömön éreztem a felizzó ív megsemmisítő energiáját is. Ennek megfelelően össze is rezzentem.

 Amikor oldalra pillantottam, azonnal szembetűnt, hogy egy kissé megkésve menekülő, a többiektől lemaradozott járókelő eszméletét vesztve esik össze. Csakhamar még egy elektromos kisülés villant nem messze, amely egy másik hasonló sorsra ítélt embert csapott agyon éppen. Szegény nem tudta már kikerülni a végzetét és ő is holtan rogyott össze.

 A katonák felé pillantottam és továbbra sem láttam náluk semmiféle fegyvert. Mégis gyanítható volt, hogy ezt bizony ők maguk idézik elő valahogy. Feltűnő volt némelyikük arcán az a nagy koncentráció, ami egy-egy ilyen kis villámocska létrejöttét minden alkalommal megelőzte.

 Lassacskán kezdtem már én is kapizsgálni, mintha eddig még nem lett volna számomra elég egyértelmű, hogy ez a fegyverük. Ezzel a módszerrel gyilkolnak, bár nem értettem, hogyan lehetnek képesek ilyesmire.

 Koncentráltak, azután ennek eredményeképpen újabb és újabb elektromos kisülések villantak föl a levegőben, amelyekkel egy sántikálva menekülő áldozatot ártalmatlanítottak végleg. Akkor már végképp egyértelművé vált előttem, hogy ezzel a roppant különös, ugyanakkor rendkívül hatékony parapszichológiai képesség által váltak ők maguk ilyen pszi-fegyverré.

 Bizonyossá vált, hogy semmit sem tehetek ellenük. Már megértettem, miért is menekül mindenki fejvesztve. Az emberek tehetetlenek voltak velük szemben.

 Most már én is hátrálni kezdtem. Nekem sem volt más választásom, menekülnöm kellett. Ez látszott az egyetlen megoldásnak, ha nem akartam azon emberek sorsára jutni, akik csak megkésve kaptak észbe. Észre is vettem már, hogy a seregből egyre több érzéketlen, szenvtelen arc fordul felém és a kezeiket lassan a halántékukhoz emelik. Arckifejezésük erősödő koncentrációról árulkodott és üres, átszellemült tekintetük vészjósló szándékot tükrözött. Készülődtek már az újabb vadászathoz. Ezek szerint én lettem a kiszemelt áldozat. Még pár pillanat és lecsapnak rám kíméletlen pszi-erejükkel. Éppen akkor “tájoltak be”, vagyis meghatározták a koordinátákat, ahol az újabb halálos villámnak kell hamarosan lesújtania a következő célba vett áldozatra. Vagyis éppen rám…

 Sarkon fordultam és nyomban futásnak eredtem. Aztán csak futottam az elnéptelenedett utcán, ahogy csak bírtam. Még csak hátra sem néztem. A mögöttem dübörgő léptek lüktető moraja valósággal a fülemben zúgott. Az élen haladó vezér-imitátor eszement ordítozása az idegeimet tépte. Én csak rohantam előre, eszemben sem volt lassítani.

 Egy-két méterre tőlem egy újabb fülsüketítően éles csattanás kíséretében felvillant egy picinyke cikázó villám. Vakító kékesfehér fénye egy pillanatra teljesen elkápráztatta a szemeimet. Megpróbáltam gyorsan és minél gyakrabban irányt változtatni, hogy ne tudják olyan könnyen meghatározni a pontos, térbeli helyzetemet.

 Bemenekülhettem volna akár egy közeli épületbe is, de nem lett volna semmi értelme. Jól tudtam, hogy oda is utánam jönnének és úgysem rejtőzhetnék el előlük. Valószínűleg nagyon hamar a nyomomra bukkannának és sarokba szorítanának. Onnan aztán tényleg nem lenne kiút és nem maradna több remény a menekülésre. Jobb inkább itt kint, a szabad ég alatt. Talán így valamivel több esélyem maradhat a túlélésre.

 Megpróbáltam lefordulni a következő utcasarkon, de azonnal visszakoznom kellett, amint megláttam, hogy zsákutcába kerültem. Hiszen már onnan is egy újabb menetelő szakasz közeledett felém határozott, erőteljes léptekkel. Ők is hasonló egyenruhát viseltek. Tovább szaladtam hát, hogy mentsem az életem, amíg lehet. Aztán szörnyülködve tapasztaltam, hogy a legtöbb utcából ugyanúgy hallatszik az egyszerre dobbantó lábak dübörgő zaja. Egyre hangosabbá vált a rettentő trappolás, gyorsan közeledtek. Az utcákon már alig maradt valaki rajtuk kívül. Viszont annál több volt a pórul járt áldozat. A könyörtelen sereg egyszerűen átgázolt az elhullott tetemeken és töretlen tempóval meneteltek előre.

 Addig rohantam, amíg utol nem értem egy kisebb csoportosulást, akik hozzám hasonlóan szintén fejvesztve menekültek. Futás közben lefordultunk az egyik biztonságosnak látszó mellékutcára és meggyőződtünk róla, hogy viszonylag biztos távolságba kerültünk az üldözőinktől. Legalábbis egyelőre. Pihenésképpen behúzódtunk egy közeli kapualjba. Tudtuk mindannyian, hogy még ha közvetlenül nem is fenyeget veszély, mégsem időzhetünk itt túl sokáig. Az egyenletes léptek szörnyen ijesztő hangjából ítélve gyorsan közeledtek. Szorosan a nyomunkban voltak. Úgy látszott nem tudjuk egykönnyen lerázni őket. Csak még egy perc, hogy kifújjuk magunkat, újból erőt gyűjtsünk és utána futhatunk tovább…

- Mi ez az egész? – kérdeztem lihegve, miközben teljesen tanácstalanul pillantottam a körülöttem álló, kifáradt emberekre, akik hozzám hasonlóan enyhe légszomjjal küszködtek még. – Maguk tudják, hogy mi ez? Kik ezek? Egyáltalán mi ez a maskara rajtuk?

- Ez nem maskara – válaszolta egyikőjük. – Ezek valóban katonák… egy valóságos terrorkülönítmény üldöz bennünket.

- Csak nem… Ugye nem azt akarja mondani, hogy ezek tényleg…

- De igen. Nagyon úgy néz ki, hogy ezek bizony nácik… - felelte egy öregember, aki valószínűleg mindkét világháborút megjárhatta. – Újra itt vannak… Ettől féltem…

- Na, ne – mondtam kételkedve. – Azt azért nem hiszem…

- De, de. Higgyen nekem, fiatalember. Kitört a harmadik világháború…

- Ez képtelenség.

- Miért lenne az? Nem látta a vezérüket? Ott halad a sereg élén. Az bizony ő volt: az egykori Harmadik Birodalom führere… Újra összehozta a kis kompániáját és most ismét világuralomra tör. Most már senki és semmi nem állhat az útjába.

- Az nem lehet… Ezt maga mind el is hiszi? Csak hallaná magát, hogy miket mond… - mondtam hitetlenkedve. – Hiszen az a szörnyeteg már több mint egy fél évszázada meghalt, és ezzel a kis birodalma is végképp összeomlott. Az jelentette a második világháború végét. Ezt mindenki tudja…

- Nem, nem. Én láttam ezt a férget akkoriban. Ez ő, e felől semmi kétség.

- Ugyan már – bosszankodtam. – Nem mondhatja ezt komolyan. Hiszen most is olyan idős lehet, mint ahogy a korabeli felvételek ábrázolják. Hatvan éve nem öregedett egy percet sem? Erre már nem lehet magyarázat. Itt azért hibádzik az elmélet, nem gondolja? Ez nem más, mint egy imitátor, egy fanatikus hasonmás. Semmi egyéb nem lehet. De volt már ilyen a történelemben…

- Ez a gazfickó a tudósaival együtt mindig is valami hatásos csodafegyver után kutatott. Talán hibernáltatta magát… Aztán most pedig íme, itt van… váratlanul újból felbukkant. A katonái valamiféle pszicho-kinetikus képességekkel rendelkeznek. Az agysebészei segítségével fejleszthették ki ezeket a rejtett tulajdonságaikat. Minden bizonnyal így működhet az a “villámfegyver”, vagy mi. És ez a népirtó háborús bűnös pedig megtalálhatta az öregedés ellenszerét, méghozzá az eszement orvosai könyörtelen emberkísérleteinek köszönhetően. Rémisztő belegondolni.

- De azért én nagyon remélem – szólt közbe egy másik ugyancsak aggodalmaskodó ember -, hogy azért nem jöttek rá a halhatatlanság titkára…

 Erre a gondolatra már én is meglehetősen elkomorodtam. Hiszen emlékeim szerint a korabeli náci birodalom szándékaival ezek a dolgok igencsak egybecsengtek. És az őrült orvosnak, annak a bizonyos kegyetlen emberkísérleteiről elhírhedt szörnyetegnek köszönhetően akár még az is sikerülhetett, hiszen azóta eltelt már több mint hatvan év. Különösen, ha feltételezzük, hogy akkor valahogyan, valamilyen furfangos trükkel mégis csak sikerült túlélniük a második világháború végét, a birodalom bukását… Ha akkor a hiedelmekkel ellentétben mégsem haltak meg, és talán sikerült megszökniük valamilyen úton-módon az ellenséges haderők karmai közül… és tovább dolgoztak iszonyatos tervükön. Volt rá elég idejük. Ez bizony eléggé szörnyű lenne.

 A menetelő sereg megállíthatatlanul és fenyegetően közeledett felénk. Ugyan még nem láttuk őket, de már hallani lehetett az egyre hangosodó lépteiket. Mindössze egy háztömbnyire lehettek tőlünk. Hamarosan tovább kell állnunk innét.

- És mi van akkor – szólalt meg egy nő a fal árnyékában -, hogyha ezek nem is emberek…

- Mire céloz ezzel? – néztem rá érdeklődve.

- Nem gondolják, hogy esetleg ez nem más, mint az idegenek inváziója?

- Micsoda? – hökkentem meg kissé. – Ugye viccel? Ezt már igazán nem gondolhatja komolyan…

- Dehogyisnem! Már miért is ne? Gondoljanak csak bele! Ez a külső: a katonák, élükön a hajdani vezérükkel… ez mind csak egy álca. Egy igen hitelesnek tetsző, jól sikerült megtévesztés. Elrettentés. Csupán egy rég bevált recept. Magukra öltötték ezt az emberi külsőt. Az egész bolygó meghódítása lehet a céljuk. Ez bizony idegen invázió, nem lehet más…

- Hát ez jó – reagáltam erre -, mondhatom, szép kilátások…

 A sereg szinte már a sarkunkban volt. Nem is olyan messzire tőlünk egy sercegő csattanás kíséretében, fejmagasságban képződő, cikázó elektromos kisülés kékesfehér villanása jelezte, hogy bizony már látótávolságon belül vagyunk. Észrevettek bennünket. Sürgősen tovább kellett menekülnünk. Mivel nem lett volna semmi értelme szembeszállni velük, ezért nem volt más választásunk. Ismét rohanni kezdtünk. A katonák a pszicho-kinetikus fegyverükkel valóságos pusztító villámzáport zúdítottak utánunk. Azoknak volt csak szerencséjük, akik gyorsabban tudtak mozogni annál, mintsem hogy a könyörtelen halálosztók elméjükkel betájolnák a kiszemelt áldozatok pontos helyzetét. Az pedig roppant gyorsan, egy pillanat alatt történt. Sajnos nem mindenki tudta elkerülni ezt a szörnyűséges halált. Mert amikor az embert elkapta egy ilyen szuggesztív elme által gerjesztett, irányított, és modulált, pusztító erejű elektromos kisülés, akkor aztán… na, de ezt inkább hagyjuk.

 Alig győztük kerülgetni a levegőben képződő méternyi hosszú szikrázó íveket, amikor végre elértük a következő utcasarkot. Azonnal be is fordultunk, de hamar rájöttünk, hogy nem feltétlenül ez a legjobb irány. Hiszen már onnan is egy újabb sereg közeledett felénk… szintén a folyamatosan buzdító szövegeket ordibáló vezérükkel az élen.

 Hát ez meg hogy a csudába lehet? Nem értettem. Ugyanazzal a lendülettel már meg is fordultunk és hanyatt-homlok menekültünk a helyszínről az ellenkező irányba. Azonban csakhamar ismét megtorpanva észleltük, hogy már ez az út sem biztonságos. Abból az irányból is egy újabb kivégző-had közelített és meglepő módon ezt az osztagot is a Führer vezette. Egy ugyanolyan, mint a többi sereg élén…

 Mik lehetnek ezek? – gondolkoztam. Talán valamiféle klónok? És honnan a csudából kerültek ezek ide? Szinte már mindenfelől közeledett felénk egy-egy villámokat szóró halálosztag.

- Most mi lesz?! – ordították mellettem zihálva a riadt társaim. – Merre menjünk?

- Ott! Arra! – kiáltotta valaki a sercegő, csattogó hangzavarban.

 Már csak kevesen maradtunk, sokan odavesztek. És minket is egyre inkább fenyegetett ez a veszély. Egy közeli kapualj felé vettük az irányt. Én tétováztam még, bár nem nagyon engedhettem volna meg magamnak ezt a luxust.

- Jöjjön már! – szóltak hátra többen is, látva a határozatlanságomat. – Siessen! Be az épületbe…

Azonban én mégsem tartottam velük. Hiszen ez az eszement sereg biztosan oda is utánunk masírozik majd, mindenkit felkutat és likvidál...

- Biztos, hogy ez jó ötlet? – szóltam kételkedve a többiek után. – Ott sem bújhatunk el előlük. Úgyis ránk találnának, onnét aztán nem lenne menekvés…

 Azonban nem hallgattak rám, de nem is vesződtek velem tovább, sorsomra hagytak. Valószínűleg én is így tettem volna a helyükben, hiszen nem volt idő a győzködésre, sem a felesleges szavakra. Sürgősen cselekednie kellett annak, aki menteni akarta az életét. Üldözőim már szorosan a sarkamban voltak, újabb villámok sültek el mellettem. Nem sok kellett volna, hogy belém csapjanak. Csak kerülgettem a körülöttem cikázó elektromos nyalábokat, alig győztem szlalomozni közöttük.

 Amikor már épp úgy gondoltam, hogy mégis csak a többiek után indulok a biztonságot nyújtó falak közé, a szemeim sarkából hirtelen megpillantottam valamit. Valami nagyon különöset, ami egyáltalán nem az utcára való lett volna, pláne nem az eső áztatta betonra. Nem akartam hinni a szememnek. Nagyon rossz érzésem támadt.

 Egy elhagyott csecsemő hevert az utca kövén, a pocsolyában. Keservesen sírt. Már a pólyája is átázott a szennyes víztől. Jobban megnézve mégsem volt elhagyott, az édesanyja ott feküdt nem messze mellette… élettelenül. A baba pedig csak sírt-rítt, ahogy a torkán csak kifért. Ezzel pedig azonnal fel is keltette a rendíthetetlenül menetelő sereg pár tagjának figyelmét, akik erre azonnali koncentrációba kezdtek. Egyik kezüket a halántékukhoz emelték és egyszerűen betájolták a frissében kiszemelt megsemmisítendő objektum – vagyis ez esetben a csecsemő - pontos helyzetét.

 Ezt aztán végképp nem hagyhattam. Közbe kellett lépnem. Meg kell mentenem, bármibe kerüljön is, gondoltam. Akár az életem árán is. Nem nézhetem végig tétlenül ezt az oktalan mészárlást…

 Ahogy mozdultam volna felé, váratlanul tarkón csapott valami. Egy mesterségesen indukált, agyi hullámok segítségével generált villámcsapás érintett, melynek hatására berogytak a lábaim és erőtlenül csuklottam össze, bár mégsem csapott agyon. Továbbra is minden erőmmel azon voltam, hogy megmentsem az ártatlan újszülöttet a biztos haláltól. Kábán kúsztam a földön, nem érdekelt már semmi más, csakis az, hogy utolsó erőmmel megvédjem a kisbabát.

 Még idejében a földön heverő bébi fölé vonszoltam magam, a tulajdon testemmel védve őt. A vészesen közeledő katonák felém meredő, mindenféle érzéseket nélkülöző, embertelen arckifejezésére pillantottam. Addigra már biztosan többüknek sikerült betájolni a helyzetünket, ezzel a sorsom pedig már óhatatlanul meg is volt pecsételve. Nem volt menekvés. Nincs tovább…

 A következő villámcsapás már telibe talált. Az elektromos ívek könyörtelenül csaptak le rám, körbetáncolták a koponyám és egyenesen a szemeimbe vágódtak, aztán vad fájdalmakkal hasogatva végigbizsergették az egész testemet. Élettelenül roskadtam össze és a kibírhatatlan fájdalomtól eltorzult kiáltásom a semmibe foszlott. Azután már semmit sem éreztem.

 

***

 

 Amikor magamhoz tértem, azonnal az arcomhoz emeltem a kezeim és reflex-szerű mozdulattal kaptam a becsukott szemeimhez. Kicsit fel is nyögtem ijedtemben. Azonban amikor már teljesen észnél voltam, csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy semmi komolyabb bajom nem esett. Megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy jól vagyok és mindenem a helyén van.

 Szemeimet lassan kinyitva kissé még értetlenül, bár mégis örömmel tapasztaltam, hogy a látásommal sincs semmi gond. Emlékezetemben még élénken derengett az engem ért villámcsapás, amely végzetesnek ígérkezett, de aztán minden jel szerint mégsem lett az.

 Ezek szerint csupán álom volt ez az egész? Mégsem történtek meg ezek a szörnyűségek? Csak egy álom volt, semmi több. Egy rémálom. Fellélegezhettem végre. Gondoltam én. Persze tévesen.

 Akkor rökönyödtem meg ismét, amikor alaposabban körülnéztem. Hiszen teljesen idegen környezet vett körül. Megpróbáltam találgatni, hogy hol vagyok, de sokáig nem jöttem rá. Hüledezve tudatosítottam magamban a látottakat. Most már tényleg nem értettem semmit. Hogyan kerültem én ide? Nem emlékeztem.

 Egy ismeretlen helyen találtam magam. Körülöttem minden hófehér volt és feltűnő tisztaság övezett. Valósággal ragyogott minden. A tágas terem közepén csupán az a fekvő alkalmatosság volt, amelyen feleszméltem, de azon kívül semmi egyéb.

 Óvatosan felültem, és leszálltam a kissé kényelmetlen fekhelyről, mire az nyomban visszahúzódott a falba. Bármiféle ajtónak nyomát sem láttam. A kör alakú helyiség oldalfalán egyre nagyobb nyílás képződött lassan és hangtalanul, mígnem aztán egyetlen óriási, tökéletesen körbeérő ablakgyűrű nyílt a külvilágra. Odakint teljesen sötét volt. Az ablaküveg felületéről mindenfelől csak a saját képmásom tükröződött vissza.

 Lassanként halványodni kezdett az egész helyiséget betöltő tejfehér világítás. Egészen addig sötétedett, amíg végül kellemes sötétség ereszkedett a szobára. Odaléptem a különös ablakhoz, amelyhez hasonlót még sohasem láttam és kinéztem rajta. Akkor hökkentem meg csak igazán. Végigfutott a hátamon egy dermesztő érzés, ami az idegeimet is egy pillanat alatt felborzolta.

 Mindenfelől távoli csillagok fénye ragyogott be a helyiségbe, aminek köszönhetően sápadt félhomály uralkodott a kör alakú teremben. Azonban nem csupán ezek az égitestek árasztották a fényüket. Amint körbefordultam, nyomban szembe is ötlött a földgolyó kékje és hű kísérőjének sápatag fénye. Egyszeriben belém nyilallt a hihetetlen felismerés: a világűrben vagyok! Egy űrhajón…? Vagy egy űrállomáson? Mi folyik itt egyáltalán? Mibe csöppentem? Most már teljesen össze voltam zavarodva, hiszen addigi nyugodt életem egyhangú folyama jócskán kicsordult a megszokott medréből.

 Már amikor éppen úgy hittem, hogy vége egy észbontó rémálomnak, erre meg újra belecsöppentem egy még elképesztőbb helyzetbe. Hiszen ez sem kevésbé képtelen helyzet. Ez is szinte teljességgel elképzelhetetlen, hogy valóságos dolog lenne. Nem, ez nem lehet valóságos, hiszen hogyan is kerülhettem volna ide, az űrbe… egy idegen űrállomásra…? Ez biztosan csak egy álom… Egy újabb rémálom, minden bizonnyal. Legalábbis ezt reméltem.

 A csillagok és a világűr végtelen sötét látványától egészen megszédültem. Még a lábaim is megremegtek egy pillanatra és émelyegni kezdett a gyomrom. El kellett fordulnom, nehogy még a végén rosszul legyek a lenyűgöző kilátástól. Bármerre is néztem, a csillagok hunyorogtak rám, úgyhogy megpróbáltam a terem közepére koncentrálni, amíg jobban nem leszek valamelyest és helyre rázódom. Csak ekkor vettem észre, hogy a félhomály rejtekében valami előtűnik a terem közepéből. Nem is tudom biztosan, de talán a talajból emelkedhetett ki, amíg én kifelé figyeltem.

 Ahogy közelebb merészkedtem, akkor láttam meg, hogy az bizony nem más, mint egy különös szék, telis-tele ismeretlen rendeltetésű, pittyegő-villogó műszerekkel, és a hozzá kapcsolódó kábelek, vezetékek tömkelegével. Akárcsak valami modern-kori villamosszék, de gondolom, mégsem az volt. Ült benne valaki. Láttam az illető egyik kezét a karfán, ahogy néha erőtlenül megmozdult. Háttal ült nekem, így aztán nem láthattam az arcát. Lassan megkerültem, közben néha nyöszörgést hallottam. A biztonság kedvéért azért megtartottam a tisztes távolságot. Valamit motyogott az ember, aki a székben ült, de nem értettem belőle semmit. Aztán amikor végre elébe kerültem, akkor láttam meg az elgyötört arcát a holdvilág fényénél.

 Egy idős ember ült előttem a székbe roskadva, vagy inkább az ülőhelye rabjaként. Nagyon öregnek látszott. Vállig érő, ritkuló haja teljesen ősz volt már és összetapadva, cafatokban lógott. Egy-egy ápolatlan hófehér tincs a mélyen barázdált, ráncos arcát takarta helyenként.

 Óvatosan előrébb léptem, hogy jobban láthassam. De ő csak lehorgasztott fejjel ült tovább, mindössze csak köhintett egyet. Roppant erőtlennek tűnt. Alig mozdult. Hosszúra nyúlt szuszogása után lassan rám emelte zord, megfáradt tekintetét. Sötét pillantással meredt rám. Valahogy olyan nyomasztó érzés kerített hatalmába, ahogy erre az öregemberre néztem. Egyáltalán nem keltett valami jó benyomást, és a megjelenése sem volt bizalomgerjesztő. Nem is tudom, de a vonásai úgy emlékeztettek valakire…

 A gyenge fényben mind jobban láthatóvá vált a vállig érő hófehér hajtincsek közül előtűnő aggastyán arc. A beesett, ráncos arcot rövid, őszes borosta borította. Táskás szemei átható pillantással meredtek rám. Kellemetlenül éreztem magam tőle.

 Minden egyes lélegzetét hallani lehetett. A kin keserves erőfeszítéssel beszívott levegő beteges sípolást hallatva távozott a tüdejéből, aztán egy szörnyű hörgésfélében fejeződött be a művelet, majd kezdődött újra elölről az egész. A száját beszédre nyitotta.

- Heil… - mondta, közben a karját előre lendítette.

Azonnal felismertem ezt a régen oly jellegzetes mozdulatot. De a vezetékek és a kábelek garmadája, melyek szoros összeköttetést biztosítottak a különböző testrészei és a székéhez rögzített gépek között nem engedtek számára túl nagy mozgásteret. A mozdulat így hamar félbeszakadt, majd a kéz erőtlenül visszanyaklott a karfára.

 Képzeletben felidéztem magamban és ráillesztettem az utcán menetelő gyilkos sereg őrült vezérének arcképét. Az öregember őszes borostája rejtekében, az orra alatt felfedezni véltem azt a bizonyos jellegzetes kocka alakú bajuszt is. A hideg futkosott a hátamon. Pár lépést hátrálni kezdtem, ahogy felismertem benne az egykori náci birodalom vezérét. Vagyis inkább egykori önmagának halvány árnyékát. Ám a tekintetében még mindig ugyanaz az őrület tükröződött.

- Maga… - hebegtem elsápadva. – Maga…

- Ja, ja… - nyögte rekedten. – Ich bin der Führer…

- Az nem lehet – gondolkoztam kétségbeesetten. – De hát maga már… meghalt. Ez nem létezik…

- Ó, igazán? – felelte erős akcentussal. – Meghaltam volna? Valóban így látja?

- Ezt nem hiszem el… És még érti is a szavaimat… Beszéli a nyelvemet…

- Így van. Natürlich. Értem minden szavát, és beszélek is a maga nyelvén. Egy kicsit. De mi ezen olyan meglepő? Volt rá több, mint hatvan évem arra, hogy megtanuljam… Ez épp elég, nem?

- De hát mindenki tudja, hogy Hitler meghalt, az egykori náci birodalom összeomlott, és ezzel véget is ért a második világháború… immár fél évszázada.

- Én vagyok Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom vezére! – emelte fel bosszúsan a hangját. De aztán hamar össze is roskadt ismét. Fáradtan kifújta a levegőt, miközben erőtlenül engedte le a fejét. – Bár meglehet… – folytatta kissé szelídebb hangon – talán mégis igaza van… Hiszen ez már nem is élet. Ez így már egyáltalán nem nevezhető annak.

Fejével a háta mögé intett a testéből kiálló, flexibilis csövekre utalva, amelyek többek között az életfenntartó gépekkel biztosítottak összeköttetést.

- Hogyha még így is lenne, ahogy állítja, akkor magának legalább… - megpróbáltam fejben utánaszámolni, több-kevesebb sikerrel - legalább százhúsz évesnek kellene lennie…

- Mégis, mit gondol – nézett rám keserűen – ugyan mennyi idős vagyok? Jól gondolja.

- De hát…

- Pontosan ezért vannak itt ezek a masinák. Ezért is. Életben tartanak. A segítségükkel voltam képes ilyen szép kort megérni. Mindenben a segítségemre vannak. Így megvalósíthatom a már régóta dédelgetett, nagyszabású terveimet…

- Mégis, milyen tervekről beszél? És különben is, hogyan élhette túl…?

- Mit képzel?! – rivallt rám rikácsoló hangján. – Engem nem szakíthat félbe! Ne feledje, maga a Führerrel beszél! Egyébként, ha még nem jött volna rá, az is csak egy zseniális átverés volt a részünkről. Az egész egy jól sikerült megtévesztés. Hála a hűséggel szolgáló tudósaimnak és orvosaimnak…

- Na, várjunk csak egy kicsit – feleseltem. – Azt hiszem, akárhogyan is legyen, semmiképpen sincs abban a helyzetben, hogy…

- Még hogy nem vagyok abban a helyzetben? – mosolyodott el kajánul, torkomra forrasztva a szót. – Akkor maga szerint mégis ugyan kinek a műve az ott odalent…? – biccentett az ablakon keresztül látható csillagok háttere előtt lebegő földgolyó felé.

 Meghökkentem. Nem szóltam rá semmit.

- Igen, igen – folytatta. – Újonnan verbuvált hadseregemmel totális háborút indítottunk a Föld elburjánzó népessége ellen. Végzünk a csőcselékkel, a rengeteg felesleges genetikai hulladékkal. Megtisztítjuk az egész bolygót, hogy otthonossá tegyük tökéletes és hibátlan fajunk számára. Eltüntetünk mindenféle zavaró tényezőt és a nemkívánatos egyedeket. Mindenki az ellenségünk, senkit sem kímélünk. Leigázzuk az emberiséget! Nem lehet megállítani… A szánalom a gyengék erénye!

- Én azt hittem – hebegtem megint -, hogy csak valami rémálom volt ez az egész…

- Igen, az – felelte. – A legszörnyűbb rémálma, amit csak el tud képzelni… - ijesztően felnevetett, ám felsőbbrendű hahotázása csakhamar kínzó-fuldokló köhögésrohamban végződött.

- Hiszen ez iszonyú… - mondtam elképedve.

- Az ám – helyeselt az agg vezér, és mintha megváltozott volna még a pillantása is egy másodperc alatt. Most valahogy a tekintete sem tűnt olyan eszelősen zavarosnak, mint eddig. – Kérem… jöjjön közelebb – súgta halkan. Hangja most meglepően szelídnek hatott, és ez meglehetősen szokatlan volt tőle. Indulataimat és ellenszenvemet visszafojtva közelebb merészkedtem hozzá. – Ide figyeljen – kezdte ismét bizalmaskodva és felém nyújtotta aszott, csontos, remegő kezét. – Elárulom magának… hogy az ott, amit odalent a földön látott… tudja: a halálosztó hadsereg, a felülmúlhatatlan pszicho-kinetikus képességeikkel előállított villámfegyvereivel… nos, az mind nem igazi. Nem valóságos… bizonyos értelemben.

- Micsoda? Ezt meg hogy érti?

- Azok a seregek… nem léteznek. Azok valójában nincsenek is ott… Nem más, mint egy kollektív vízió az emberek fejében. Egy pusztító látomás, egy általam kivetített kép, egy illúzió, amit a földön élő emberek látni vélnek… és el is hiszik, amit látnak. Ez a legjobban működő, leghatásosabb pszicho-fegyver. Az én képzeletbeli hadseregem halált és szenvedést hoz az emberiségre, hiszen ezek a valósághű víziók az emberek fejében olyannyira valódinak hatnak, hogy az érzékelő agyak már fel sem fogják a különbséget… Nem tudják többé, hogy mi valóság, és mi nem az. Ez a kifinomult hallucináció így a tökélyre fejlesztve akár ölni is tud. Meg tudja semmisíteni az érzékelő személyeket is, hiszen az agyukat megtévesztve teljesen elhiszik a látottakat.

- Azt akarja mondani, hogy… ezt az egészet maga irányítja? Pusztán a gondolataival?

- Az én fejemből pattant ki, valóban. Láthatta, mindegyik sereg élén én állok. Vagyis az ifjúkori képzeletbeli lényem képmása vezeti az összes osztagot.

- Igen, ezt feltűnt. De mindezt miért mondja el nekem? Nem értem igazán...

- Azonban az igazat megvallva… ez az egész gyilkos vízió valójában… nem az én irányításom és ellenőrzésem alatt áll.

- Micsoda? – förmedtem rá. – Akkor meg ugyan ki a felelős mindezért? Ne akarja másra hárítani! Épp most vallotta be, maga gyilkos!

- Hát… ők – sütötte le a szemét.

- Kik? Talán a magához hasonlóan őrült, elmeroggyant orvosai, akik irtózatos emberkísérleteken szerzik a tudásanyaguk legnagyobb részét?

- Majdnem. Rendkívüli képességeket, és ezzel bizonyos hatalmat adtak nekem, hála az agykutatásban elért kimagasló eredményeikért. Ez kétségtelenül jól indult. Csakhogy… én lettem a kísérleti alany. Csupán egy eszköz vagyok a kezükben, hogy az elmém képességeivel véghez vigyék mindazt, amit én réges-régen elterveztem. De már nem én hódítok, hanem ők… Ez az egész most már teljesen ellenem fordult… Én is csak egy áldozat vagyok… Kísérleteket hajtanak végre rajtam…

- Mégis, kikről beszél? A saját orvosai művelték ezt magával? Aztán átvették az uralmat?

- Ezek nem az én orvosaim… Nem tudom pontosan, hogy kik ezek… De annyi biztos, hogy nem emberek – hangja rettegést sugallt. – Legalábbis nem olyan lények, mint mi…

- Maga beteg – állapítottam meg ridegen. – Azt se tudja, miket beszél. Megérdemli a sorsát.

- Mit merészel?! – ismét a régi, ellentmondást nem tűrő személyisége kelt életre benne, és felháborodva düllesztgette felém haragos szemeit. – Elfelejti, hogy a Führerrel beszél! Nem engedhet meg magának ilyen hangot velem szemben! Több tiszteletet követelek!

- Tiszteletet? Még hogy tiszteletet követel? Maga egy tömeggyilkos! Egy háborús bűnös! Sőt, egy eszement őrült! Mégis, mi a fenéről beszél? De nem is érdemel mást, csak ugyanolyan szenvedést, amilyet több millió érző embernek okozott világszerte!

- Ne, ne, kérem hallgasson meg – hunyászkodott meg ismét.

- Na persze, ráadásul még skizofrén is – fűztem hozzá. - Nem érdemel sajnálatot. Maga mondta, hogy a szánalom a gyengék erénye...

- Higgye el, én már megbántam mindent, amit elkövettem – valósággal esdekelt. – Tudom jól, hogy vér tapad a kezeimhez, és milliók élete szárad a lelkemen.

- Hát ezt nagyon is jól látja – gúnyolódtam. – Legalább ezt az egyet. Egyáltalán van magának olyan…? Lelke?

- Én megértem, hogy így beszél. Igaza van, megérdemlem a sorsomat. De higgyen nekem, ezt az egészet már valóban nem én akarom… A kezükben vagyok. Ők akarják. A tudósaimnak akkoriban volt egy jó pár sikeres és néhány sikertelen próbálkozásuk, hogy megalkossák a szuperfegyvert, és a világűrben is közlekedni képes repülő járművet, csakhogy… ez itt bizonyosan nem a Harmadik Birodalom űrhajója. Idegen technika! Ezek nem lehetnek emberi lények…

- Miért, maga talán annak tartja magát? – hittem neki ugyan, de nem tudtam uralkodni az indulataimon.

- Kérem… segítsen – suttogta szánalmasan. – Segítsen rajtam…

- Én segítsek magán?

- Szabadítson meg a kínoktól… a szenvedéstől.

- Emlékezzen! Ugyanígy könyörögtek azok a szerencsétlen emberek, akiket megkínoztatott, akiket haláltáborokba küldött, és akiket gázkamrákban végeztetett ki. Ugye emlékszik még?

- Sajnálom – mondta megrendülten remegő hanggal. – Tudom, ez már kevés, de sajnálom…

- Semmit sem tehet meg nem történtté…

- Igen, tudom… - a hajdani vezér lehorgasztott fejjel megremegett.

- Megérdemli, hogy szenvedjen! Még a világ összes kínja is kevés lenne ahhoz, hogy…

- Megtiltom, hogy ilyen hangot üssön meg velem szemben! – rivallt rám váratlanul ismét vérben forgó szemekkel.

Haragos tekintete, metsző pillantása a fél évszázaddal ezelőtti énjét idézte. A teste is teljesen megfeszült. Ez tényleg őrült és súlyosan skizofrén, gondoltam. Több személyisége is van. Egyszer az egyik, majd fél pillanat múlva, egyszerűen minden átmenet nélkül a másik személyisége uralkodott rajta. Elmebeteg.

- Hogy mer így viselkedni?! Kivégeztetem! Őrség, azonnal vigyék ezt az embert a szemem elől... és azonnal lőjék fejbe! – folytatta kirohanását a szokásos idegesítő hangvételével, mintha csak egy gombot aktiváltak volna a fejében, hogy ezt tegye. De hogy vajon melyik lehetett a valódi énje, azt már nem lehetett tudni. – Ismételten elfelejti, hogy kivel beszél! Én a Harmadik Birodalom vezére… vagyok… - hirtelen elhalkult, mintha már el is fáradt volna. Zihálva kapkodott levegő után. – Nem tűröm… - motyogta tovább erejét vesztve -…ezt a hangot… - sóhajtotta, aztán a feje előrebukott.

A gyenge fényben láthatóvá váltak a halántékából, a tarkójából, a hátából és egyéb testrészeiből kikandikáló csövek és vezetékek, amelyek a rejtélyes rendeltetésű gépekhez csatlakoztak.

- Én már csak egy nyomorult bio-robot vagyok, egy átkozott kiborg – folytatta ismét szelíd, esdeklő hangon. – Teleraktak mindenféle műszerrel. Az agyamba építették… Befolyásolják az akaratomat, csak néha, nagyritkán tudok úrrá lenni magamon. A saját csapdámba estem. A képzeletemet használják fel a világméretű inváziójukhoz. A saját elmémet használják pusztító fegyverként. Egy irányított telepata, egy eleven pszicho-fegyver lettem. Általam – az elmém által - akarnak győzelmet aratni a saját fajom felett. Az emberi faj további léte ezzel nagy veszélybe került. Ezeknek az idegeneknek egyetlen egy céljuk van: hogy az emberi faj megszűnjön létezni az univerzumban. Egyszer, s mindenkorra. A történelem tényeit használják fel. Én vagyok a minta. Utánoznak. Azt remélik, ez célra vezet majd. És mindezt általam akarják végrehajtani. A képességeimmel és a képzelőerőmmel. És szörnyű dolgok vannak a fejemben. Iszonyú dolgok... Ők irányítanak engem. Rajtam keresztül akarják véghezvinni a gonoszabbnál gonoszabb terveiket. Nézze, bebizonyítom magának, hogy nem állítok valótlant. Csak annyit kérek, hogy… húzza ki ezt itt a fejemből… - mutatott a halántékából kiálló csőre -… és akkor majd meglátja.

 Megtettem, amit kért. Viszolyogva ugyan, de mégis kihúztam a fejéből azt a vezetéket. Ez bizonyára valami adatkábel-féleség lehetett. A hosszú csatlakozó tű, amellyel a homloklebeny alatti területhez csatlakozott, lassan tárult fel a koponyájából. Ezzel befolyásolhatták a pszicho-kinetikus képességeit, és talán ezen keresztül irányíthatták a beteg elméjét. A halántékán feltárult fekélyes seb nyílásából alvadt vér szivárgott le göröngyös arcán. Felszisszent a fájdalomtól.

- Most pedig nézzen a kivetítőre – mondta remegő hanggal és az űrhajó körbeívelő ablaknyílásának egyik elhalványuló, villogó szakasza felé intett.

 Hamarosan láthatóvá vált egy élő közvetítés a Föld felszínéről. A kamera képe a menetelő seregeket mutatta, élükön az egykori vezér délceg alakjával, amint éppen halálos villámcsapásokat gerjesztve vonultak az utcákon, és szedték további ártatlan áldozataikat. A kíméletlen hadak egyszeriben alkotórészekre váltak, majd elpárologtak, semmivé foszlottak, akárcsak valami szertehulló, szemcsés szellemkép.

 Meghökkenve, ugyanakkor megkönnyebbülve állapíthattam meg, hogy ez az emberi roncs kivételesen igazat mondott. Bizony, ez az egész invázió, az utcákat elözönlő katonák tényleg csak egy kollektív vízió volt, egy végzetes illúzió, semmi több. Nem valódi, hús-vér élőlények voltak csupán amolyan élethű, könyörtelen és halálos képzetek, amelyeket az őket érzékelő emberek valóságos tényezőként, aktív veszélyforrásként éltek meg. De ennek már vége. Nincs tovább.

- Láthatja, igazat mondtam – szólt halkan az egykori vezér. – Csak egy tehetetlen fegyver vagyok a kezükben, ami mindenkire nézve fenyegetést és halálos veszélyt jelent. Nem akarok többé ártani senkinek. Eleget ártottam már másoknak és eleget éltem, talán már túl sokat is… Itt az alkalom, hogy most végleg megszabadítsa tőlem a világot. Kérem… - nézett rám esdeklő tekintettel. – Kérem, húzza ki az életben tartó berendezést. Húzza ki belőlem az összes vezetéket. Nem akarok tovább szenvedni… és nem akarok ártani sem - a reszketeg vénember beesett szemei fáradtan csillogtak. – Már csak egy rabszolga vagyok… immár fél évszázada.

- Úgy gondolja, megfizetett a bűneiért?

- Nem, dehogy. Nincs annyi idő, ami alatt megfizethetnék, még a saját szenvedéseim árán sem.

- Akkor meg ugyan miért is várná el tőlem, hogy segítsek magán?

- A világ már eleget szenvedett tőlem. Szabadítsa meg az embereket…

Kissé kételkedve néztem rá. Fáradt tekintete most először őszintének tűnt. Ez egy rövidke pillanat lehetett. Szemeiben kivételesen nem látszott az az elszántság, a gyűlölet és az őrület, amelyet a történelemkönyvekből már jól ismerhettünk. Bár minden bizonnyal az ő esetében ez egy gyorsan tovatűnő, átmeneti állapot.

- Maga sem akarhatja – folytatta remegő hangon -, hogy túléljem… ezt is. Elég volt. Ne hagyja, hogy ez az eszköz, amivé lettem, ismét veszélyeztesse az ártatlanokat… az egész emberiséget. Kérem, segítsen rajtam… Csak magán múlik. Végezze be a sorsomat. Csak húzza ki… kérem…

 Aztán vonakodva ugyan, de végül megtettem. Egymás után húztam ki a hosszú tűket testének különböző részeiből, amelyekkel a vezetékek a húsába és fontosabb szerveibe csatlakoztak. Mindegyik művelet után rándult egyet az összeaszott, évszázados test. A bennem rejlő indulatok és a haragom ellenére is megterhelő volt számomra ez a dolog. Nem volt túl egyszerű, bármennyire is gyűlöltem ezt az embert. Itt hevert előttem teljesen elesetten és kiszolgáltatottan. Minden egyes fekélyes sebhelye durván vérzett, de neki már mindegy volt. Várta a végét, a gyötrelmes befejezést.

 Az utolsó tű közvetlenül a kisagyába csatlakozott. Amikor egy gyors mozdulattal hirtelen kirántottam belőle, az egész teste megremegett, azután végleg elernyedt. Egy röpke pillanatra nem éreztem mást, csak szánalmat. De a szánalom mégsem a gyengék erénye. Az utolsó erőtlen sóhajjal az egykori vezér, a Harmadik Birodalom hajdani vezére végképp megszűnt létezni. Szó szerint. Ugyanis nem csak egyszerűen kimúlt, hanem ugyanúgy, ahogy a fantom-serege, ő is egy szempillantás alatt szertefoszlott és részecskéire bomlott a szemeim előtt. Mint hogyha ez sem lett volna valóságos…

 Azután az űrhajóból kitekintve már csak a csillagfényes űrben lebegő gyönyörű anyabolygó, a Föld, és hű kísérője, a Hold lenyűgöző látványát csodálhattam. Teljesen elkápráztattak csodálatos fényáradatukkal, hunyorognom kellett. Közben lassanként az agyamba kúszott egy különös gondolat. Ez az idegen űrhajó talán valódi volt. De minden más, ami idefent és odalent történt, csupán illúzió volt. A képzeletbeli sereg, a nem létező pszicho-kinetikus képességeivel; a képzeletbeli vezér és ez a hátborzongatóan képtelen helyzet itt az űrhajón… Hogyan is gondolhattam, hogy mindez valóság lehet?

 De akkor ugyan mi lehetett ez az egész? Talán valamiféle idegen lények vetettek különböző vizsgálatok alá? Különféle szituációkat előidézve tanulmányozták az emberi elmében felbukkanó érzelmi reakciókat? Esetleg ez az egész csupán egy pszicho-teszt volt? – furakodtak elő bennem az elképesztő feltevések. És mi van akkor, ha ez az idegen űrhajó is csupán egy holografikus hallucináció, amit sikerült tökéletesen elhitetniük velem? Csak egy álom? Lassanként leragadt a szemem, míg végül minden elhalványodott előttem. 

 

***

 

 Amikor ismét magamhoz tértem, egy pillanatra el kellett gondolkoznom rajta, hol is vagyok. Reggel volt, besütött a nap az ablakon. A saját ágyamban ébredtem. Sejtettem, hogy csak álom volt ez az egész. Egy szörnyű rémálom. Egy kicsit újból végiggondoltam mindent, hiszen mindenre különösen élénken emlékeztem. Aztán megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Ezek nem történhettek meg.

 Kikeltem az ágyamból és az ébresztőórára pillantottam. Azt hittem, jócskán késében vagyok már, de mégsem. Még azelőtt felébredtem, mielőtt az óra csörgése figyelmeztetett volna a sajnálatos tényre, hogy bizony nincs még hétvége és igenis dolgozni kell menni. Megpróbáltam hát minél előbb kiverni a fejemből az álomból visszamaradt kusza gondolatokat. Lezuhanyoztam, megreggeliztem, kényelmesen felöltöztem és még arra is volt időm, hogy precízen megkössem a nyakkendőmet.

 Szépen sütött a nap, egészen kellemes idő volt, jól éreztem magam. Élveztem az arcomat cirógató napsugarak melegét. Viszonylag jó is volt a kedvem, pláne, hogy még az a tragacs is gond nélkül beindult. Először kicsit meglepődtem ezen, de aztán rájöttem, hogy hja, azt is biztosan csak álmodtam, amikor az autóm bekrepált.

 Úton az iroda felé a szokásos kora reggeli csúcsforgalomban nem volt éppen zökkenőmentes a közlekedés. A belvárosban csak lépésben haladt a felgyülemlett kocsisor, ráadásul a nagy tolakodásban hátulról nekem jöttek – szerencsére nem volt vészes -, és máris késésben voltam. Egy újabb átlagos nap. Kétség sem férhetett hozzá, ez bizony a valóság, nem pedig holmi álomvilág.

 Még mielőtt megérkeztem volna az irodaépülethez, ahol a munkahelyem is volt, megálltam egy ismerős helyen. Leparkoltam az autóval, leállítottam a motort, és csak ültem egy darabig.

 Ez volt az a kávézó… az álmomból. Egy háztömbnyire az irodától. Kiszálltam a kocsimból, és besétáltam az épületbe. Meglehetősen késésben voltam ugyan, de mindegy volt már. Ennyi igazán belefér még. Csak egy kávé, és indulok is dolgozni…

 Amikor beléptem a hangulatos kávézó ajtaján, barátságos környezet fogadott. Az orromat azonnal megcsapta a frissen pörkölt kávé kellemes zamata. Emlékezetem szerint azelőtt még sosem tértem be ide, mégis valahogy így képzeltem el. Szinte ugyanígy emlékeztem rá az álmomból. Ez érdekesnek tűnt és egy röpke pillanatra amolyan déjá-vu érzés kerített hatalmába, de nem is törődtem tovább ezzel. Végül is nem volt különösebb jelentősége.

 Helyet foglaltam egy szimpatikus asztalkánál és türelemmel vártam a felszolgálóra, hogy egy tejszínhabos kávét rendeljek magamnak. Az asztalka közepén elhelyezett hamutartó alól kikandikált valami, ez nyomban szembe is tűnt. Kíváncsiságomnak nem tudtam sokáig ellenállni és lassan, feltűnés nélkül kihúztam onnét. Egy névjegykártya volt az.

 Valami megmagyarázhatatlan érzés hasított belém. Újból emlékek villantak be az álmomból, melyet inkább már feledni vágytam. Különös izgatottság lett rajtam úrrá. Felemeltem, és elolvastam a kártya tartalmát. Egy női név és egy privát telefonszám állt rajta. Csak akkor meresztgettem értetlenül a szemeimet, amikor megfordítottam. Ugyanis a hátoldalán egy ismerős szöveg állt: “Okvetlenül felhívni!” Méghozzá a saját írásommal…

 

***

 

Vége

 

2005-08-30 

 

 

Carl Thomas © Minden jog fenntartva!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

válasz

(Tom, 2010.06.21 16:34)

Köszönöm szépen, Angie! :)
/Pedig ezt még egy szerkesztőségbe sem juttattam el eddig, mert talán kissé kényes témának és picit gyengébb írásnak éreztem./

http://angellilith.wordpress.com/

(Angie, 2010.06.20 23:14)

Egyetértek W.T.C-vel, ez nagyszerű írás, a legjobb azok közül, amiket eddig olvastam.

fordítás

(Tom, 2009.08.04 22:33)

Azoknak, aki esetleg nem tudnak németül:
Ez volt W.T.C. véleménye:

"Ez hihetetlenül ragyogó! Gratulálok!"

válasz

(Tom, 2009.08.04 09:35)

Nagyon szépen köszönöm! :)

Üdv.: Tom

Kritika

(W.T.C, 2009.08.03 17:16)

Röviden:

Es ist unwahrscheinlich genial! Ich gratuliere!


Üdv

WTC